A vörös szörny

A lány lefeküdt, meleg takaróját magára húzta. Csiklandozta a hideg, ami az ablak résein szökött be. Haja illatát szagolgatta, édeskés illata megtörte az esti csendet, szinte a fényekkel táncolt a szines illat. Keze puha volt és gyenge, apró körmei csillogását nézte a kintről beszűrődő fényeknél. Szemeit nyitva tartotta, és elméjében csöppnyi gondolatok kavarogtak. Miközben az élete értelmén gondolkozott, egy hangra lett figyelmes, ami az ágy alól jött. Nem mert lenézni, hirtelen belegondolt milyen szörnyűségek lehetnek odalent: elfelejtett barátok, emlékek, megtört szerelmek és elmulasztott vágyak rengetege. Inkább az orráig húzta a takarót és figyelt, szemeivel és füleivel egyaránt. Megint hallotta az az ijesztő hangot. Egyszer csak kopogás törte meg az opálos csendet. Szinte tejköd volt a szobába a forró lehelletétől. Mintha az ágy szélén két ujjával sétált volna felé az a hang, kocogott ritmusosan a körme, míg elért a lány szeme elé. Megállt, és a lélegzete is megállt a lánynak, mikor meglátta a hangot. Felemelkedett az ágy alól, vörös volta bőre, a szemei, a haja, a körme, egyszóval mindene. Hatalmas vigyor volt az arcán, de a szemein mégis a félelem látszott.
A lány gyenge kezét a szörny felé nyújtotta, mire az elhúzta magát, és legörbített szájjal elővett egy jegyzetfüzetet, és leírta: utálsz?
A lány félve suttogta: - sosem utálnálak, 19 évig itt laktál az ágyam alatt.. utáltalak valaha is? ezt nekem kéne kérdeznem, hisz folyton megijesztessz, aztán csak vigyorogsz.
A kis Vörös megint vigyorgott, és újra írni kezdett: akkor sem, ha megtudnád, hogy én vettem el a kedvenc mackódat?
A lány hátat fordított, és mondta: -nem, akkor sem.
Persze a szíve mást nyögött volna. Sajnálta azt a mackót, és bánta, hogy hosszú idő után a polcra tette. De az igazság az, hogy attól még ugyanúgy az ő mackója volt. A Vöröskének semmi joga nem lett volna őt elvinni tőle. Mégis miután este a lányhoz bújt a mackó, a szörnyikére gonodolt, arcon csókolta volna, és úgy bújt volna hozzá, mint édesanyjához az újszülött csecsemő. A lány sorozatos rémálmai utána polcra száműzte a mackóját, mondván: " ő nem véd a rémálmoktól ". Így a szörnyecskéhez menekült a mackó.
A lány visszafordult, de a szörnyecske már sehol sem volt. El akarta volna neki mondani, hogy valójában sosem hibáztatná, saját maga helyett; mégis valamiféle árulást érez a kis szívében.
Lehunyta szemeit, és emlékezni kezdett, az összes elcsépelt ijesztésre, a közös kuncogásokra, amikor a mackót majdnem széttépték ketten a Vöröskével; és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a kis szörny a szemébe tudna nézni. Újra.



szevasz tavasz, aliz álmodik.

kedd, ami Vasárnap

Nyitott ablaknál ülök, lesem a felhők habozását, lesem a fűszálak hajladozását, lesem ahogy a busz elpöfög a szoba előtt, lesem az autókat, számolom őket. Hol süt a nap, hol fúj a szél.
Ugyanaz a nap süt az arcomra, mint a tiédre, mégis.. nem mellettem ülsz, nem rakod a karod a padra, a hátam mögé.
Ugyanaz a szél kócolja hajunkat, mégsem érzed szőke tincseim illatát, és én sem pöndörgetem a hajszálaidat az ujjam köré.
Mikor leszállok az ablakpárkányról, mindig azon gondolkodom, vajon melyik pillanatban esek el, és töröm ki a nyakam. Ez igazából csupán azért érdekes, mert belegondolok mennyivel másabb lenne akkor az életem, ha ez tényleg megtörténne. Vajon hiányozna a futás, amikor sosem szerettem? Vagy hiányozna, amikor nyujtózáskor görcsöl a vádlim és a combom?
Valószínűleg igen. Amikor elveszítünk valamilyen képességet, barátot, akárkit, akármit; akkor az befolyásolja az elkövetkezendő időket. Befolyásolja a gondolkodásod, a tudatod, viselkedésed mások felé.
Ez mind szép és jó, de ki mondja meg, hogy amit teszel az helyes, avagy semmiképp sem az.
Én tudom a választ persze, és megsúgom te is.

Igazából még mindig elszomorít az a hely. Visszaolvastak pár bejegyzést nekem, -a sajátaim közül- és rájöttem, mennyire bíztam Szófiában. Mennyi energiát, pénzt, szeretetet, törődést áldoztam bele, és a köszönet, egy sárga csekk lett. Amit sem kifizetni, sem eltörölni, sem kidobni nem lehet. Az a számla beleégett a fejembe, és nincs mese, elérte, hogy egy életen át utáljam emiatt azt a helyet.
Úgy érzem magam, mintha a mese most érne a végéhez, mintha jövőhét kedden jönne a Vasárnap. Azért nagybetűs Vasárnap, mert amióta itthon vagyok, úgy érzem minden nap péntek, vagy szombat. Sosem jön a Vasárnap, és küld engem vissza a busszal azokhoz a dombokhoz. Rossz érzés fog el, tényleg félek attól, hogy újra ott kell lennem, még ha ilyen nagyon kevéske időt is.
Remélem mikor a flasztert éri a lábam, megnyugszom a melegtől, és megbékél a kis lelkem, mert még mindig sokan vannak, akik ott várnak rám.



szevasz tavasz, aliz utazik.

majális a fejben

Már tegnap éjszaka megakartalak írni.

Van úgy, hogy az ember boldog, - vagy csak annak érzi - olyan igazán felhőtlenül boldog.

Látszólagosan szép az idő, sok a gyerek, sok barát, hideg sör, kukorica, rózsaszín vattacukor, meg miegymás.
Másrészt a feje tetején áll minden és semmi kedved a ringlispilt nézni, túl gyors, túl ijesztő, mégis felülsz rá.~

A zsebemben hordom csodaországot. Jó lenne tudni, hogy melyik zsebembe, mert rengeteg zsebem van. Talán ott van az összesben egy egy darab, és csodaországot csak zsebenként kisadagokban kapom. Az is lehet, hogy épp a mosásban van az a ruhadarab, aminek a zsebében van. De az is lehet, hogy már rég kinőttem, vagy éppen kidobtam, mert elszakadt.
Az is lehet, hogy még meg se vettem azt a ruhát. Vagy lehet, hogy éppen most rakják fel a vállfára, vagy épp árazzák le.
Nem tudom, én csak annyit tudok, hogy fel akarom venni !

~ Ez a körhinta csak forog, belebolondulok, mennyire elszédíti a fejem. Nincs se eleje, se vége. Csak forog. Meghasadok ettől az érzéstől. Úgy érzem nincs értelme, mégis olyan szép, ahogy szédít és bolondít.
Nem tudok semmit se tenni, felszállni félek, kavarogni akarok a világgal, és már pénzem sincs, hogy befizessem magam.

Sajnálom.


szevasz tavasz, aliz elbújt.

egy görbe gödörrel: )

"szevasz tavasz, aliz elveszett."
aki miatt elveszettnek érzem magam így válaszol: - nem hagyom

it's the sun, that never goes down

Igen, mostmár én is tudom. De nem akarom.

Torkom szakadtából üvöltenék, de még ehhez is gyenge vagyok. Egy elfuserált jellem, egy bolondult szív, és csodákat látó szemek. Semmi más.
Vagyok én egyáltalán valaki? Vagy csak épp olyan senki, mint a régi barátok, szerelmek gondolják? Lehetek én valaki, aki szívből szeret és akit szívből szeretnek?
Soha.


Négy fal, nyolc sarok, két szekrény, egy ágy, milliónyi emlék és egy test. Valahogy így nézett ki ma a szobám. Az a helyzet, hogy még így sosem éreztem magam. De tudom nagyon jól miért kapom, és miért érdemlem ezt. Igazából ezután csak jó jöhet, vagy ha jó nem is, de rosszabb már semmiképp.

Taníts meg félni, hogy legközelebb ne merjek veled találkozni. Taníts meg felejteni, mert ha nem, én örökké téged foglak követni. Taníts meg nem szeretni, hogyan lehet téged megutálni, hogyan lehet téged elkerülni.

Azt kívánom, bárcsak valótlan lennél, úgy könnyebb lenne elengedni.




szevasz tavasz, aliz elveszett.

rajzok

Imádom rajzolni a vonalaid.
Napról napra körvonalazódik a természeted, hogy mit, miért és hogyan teszel. Lehet, hogy lassan haladok, de ez a körvonal pontos. Alig várom, hogy vége legyen, hogy az eleje és a vége kapcsolódjon, és színes ceruzát vegyek a kezembe és kitöltsem a fehér részeket.
Bár, ha belegondolok az jobb, ha minél később végzek a rajzzal nemdede?
Nem tudom még ezt eldönteni. Szinezni jobb, vagy magát rajzot megrajzolni?
A szinezés már csak hab. Azzal fejezem be a rajzot. Kérdés, hogy be akarom-e fejezni ezt valaha is?
De színek nélkül nem ér semmit. Van benne piros, kék, zöld, sárga, ibolya. A világ összes színét jelenti nekem. Nincs is ennyi színes zsírkréta, ceruza egyszerre, ami kitölthetné ezt a hófehérséget.
Bár én a fehéret is szeretem. Olyan tiszta, szépséges, csendes. Mint a tél.


Ha megfigyelitek újabban már a tél is szépséges. Elengedtem az összes régi szép rajzomat.

Néhányat dühöngő lánggal, néhányat papírhajóként engedtem útjára kicsi lelkem hatalmas tengerén. Egyetlen egyet pedig papírrepülőként dobtam el a világ tetejéről. Azóta is száll a madárkáimmal. : )

Megpróbálok mindig különbözni magamtól, de miért akarok mást rajzolni magam helyett?
Mást érdemesebbnek látok erre. Jobbak az érzések, erősebbek, olyanok amiket mindig is érezni akartam, vagy inkább szerettem volna valaki iránt.
Tudjátok, mint a mesékben. Bár ez nem egy mese, ez egy rajz, aminek a vonalait te adod; minden egyes nappal, amit várakozással töltök, amit veled töltök, amit emlékezéssel töltök, egy kicsivel többet mutat a rajz rólad.




szevasz tavasz, rajzos aliz voltam : ))

beforratlan sebek

Az ember szereti ezeket a sebeket.

Gyógyulgatnak, viszketnek és ezért valójában nem is tudjuk nem észre venni őket. Sosem lehetsz már tőlük a régi, csakis kizárólag újulhatsz. 

Olyanok ezek a sebek, mint a rossz emlékek. Hiába akarod elfelejteni, megfeledkezni róluk... 

Talán nem is akarsz. Nem tudhatod.

Majd ha varrosodik szólj!