A lány lefeküdt, meleg takaróját magára húzta. Csiklandozta a hideg, ami az ablak résein szökött be. Haja illatát szagolgatta, édeskés illata megtörte az esti csendet, szinte a fényekkel táncolt a szines illat. Keze puha volt és gyenge, apró körmei csillogását nézte a kintről beszűrődő fényeknél. Szemeit nyitva tartotta, és elméjében csöppnyi gondolatok kavarogtak. Miközben az élete értelmén gondolkozott, egy hangra lett figyelmes, ami az ágy alól jött. Nem mert lenézni, hirtelen belegondolt milyen szörnyűségek lehetnek odalent: elfelejtett barátok, emlékek, megtört szerelmek és elmulasztott vágyak rengetege. Inkább az orráig húzta a takarót és figyelt, szemeivel és füleivel egyaránt. Megint hallotta az az ijesztő hangot. Egyszer csak kopogás törte meg az opálos csendet. Szinte tejköd volt a szobába a forró lehelletétől. Mintha az ágy szélén két ujjával sétált volna felé az a hang, kocogott ritmusosan a körme, míg elért a lány szeme elé. Megállt, és a lélegzete is megállt a lánynak, mikor meglátta a hangot. Felemelkedett az ágy alól, vörös volta bőre, a szemei, a haja, a körme, egyszóval mindene. Hatalmas vigyor volt az arcán, de a szemein mégis a félelem látszott.
A lány gyenge kezét a szörny felé nyújtotta, mire az elhúzta magát, és legörbített szájjal elővett egy jegyzetfüzetet, és leírta: utálsz?
A lány félve suttogta: - sosem utálnálak, 19 évig itt laktál az ágyam alatt.. utáltalak valaha is? ezt nekem kéne kérdeznem, hisz folyton megijesztessz, aztán csak vigyorogsz.
A kis Vörös megint vigyorgott, és újra írni kezdett: akkor sem, ha megtudnád, hogy én vettem el a kedvenc mackódat?
A lány hátat fordított, és mondta: -nem, akkor sem.
Persze a szíve mást nyögött volna. Sajnálta azt a mackót, és bánta, hogy hosszú idő után a polcra tette. De az igazság az, hogy attól még ugyanúgy az ő mackója volt. A Vöröskének semmi joga nem lett volna őt elvinni tőle. Mégis miután este a lányhoz bújt a mackó, a szörnyikére gonodolt, arcon csókolta volna, és úgy bújt volna hozzá, mint édesanyjához az újszülött csecsemő. A lány sorozatos rémálmai utána polcra száműzte a mackóját, mondván: " ő nem véd a rémálmoktól ". Így a szörnyecskéhez menekült a mackó.
A lány visszafordult, de a szörnyecske már sehol sem volt. El akarta volna neki mondani, hogy valójában sosem hibáztatná, saját maga helyett; mégis valamiféle árulást érez a kis szívében.
Lehunyta szemeit, és emlékezni kezdett, az összes elcsépelt ijesztésre, a közös kuncogásokra, amikor a mackót majdnem széttépték ketten a Vöröskével; és arra gondolt, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a kis szörny a szemébe tudna nézni. Újra.
szevasz tavasz, aliz álmodik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése