Talán tényleg igaza volt. Egy lufit meg lehet tölteni ezernyi dologgal, vízzel, levegővel, héliummal..szeretettel(?).. vagy csak felfújjuk épp, és engedjük elszállni, aztán újra és újra eljátszani ezt vele. A kislány ahogy nőtt, egyre több mindennel kellett szembesülnie. A lufiját lassan jobban féltette, mint saját testi és lelki épségét. Lufi számára olyan volt, mint egy képzeletbeli barát. Játszott vele, minden fontos eseménynél ott volt vele.
Amikor először mászott fel a szekrény tetejére, amikor már a játszótéren futkorászott, első napjánál az iskolában, amikor az első csókját kapta, és amikor betöltötte a tizennyolcat. Ám, ahogy nőtt a- már nem is olyan- kicsi leányzó, úgy nőttek a problémák, és a baráti kör is.
Lufi lassan, már csak egy felesleges gyerekes dolognak számított, így a lány levágta a csuklójáról. Ugyan ki hinne abban, hogy a lufi miatt nem esik bántódása? Van elég barátja, és ismerőse ahhoz, hogy mindig biztonságban tudhassa magát. Hisz ők is vigyáznak rá.
Elengedte a lufit, és ebben a pillanatban, mintha keresztül száguldott volna elméjén és testén egy lélek. Összeesett, bőrére hó tapadt, szíve meghasadt. Szuszogását még látni lehetett, arcát sűrű pára borította. Szemeit lecsukta, ám fényük sosem tért vissza.
Amikor a lány észhez tért, saját ágyában feküdt, halványan emlékezett mi történt. Egy pillanatig csak álomnak hitte, aztán meglátta csupasz csuklóját. A lufi sehol. Már nagyon messze jár, valahol a menny és a végestelen kék ég határán.
Teltek múltak az évek, a lány közel sem volt ugyanaz az ember. Barátai elhagyták, egy pár új ember lépett be az életébe, de nem igazán számottevő egyéniségek. Mindegyiknek elmesélte a történetet a lufiról, de úgy mintha ő már bizony túl lenne az egészen. Mintha felnőtt volna a tényhez. Félt az igazságtól, hogy miatta van az egész. Nem szabadott volna másra hallgatnia.
Csak a szívére.
szevasz tavasz, aliz voltam. : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése