Dehogyisnem. Teljesen magávalragadó a történet.
Egy kislány, akinek nincsenek barátai, és egy öregember, aki barátok nélkül élte le életét.
Azt hiszem Max saját magát látta a kislányban, ezért voltak rohamai, minden egyes levél elolvasása után. A kislány tudattalanul bár, de írásaival, az öregember sorsát, valahogy jobbá tette. Mary levelei előhozták Max-ből a régi sérelmeket, a bántásokat, hogy valójában elméje sem ép. Bár nagyon sok lehetőségük lett volna találkozni, mégis, valamiért soruk úgy hozta, hogy valami másra költsék azt a pénzt, és később nagyon bánják meg. Mily furcsa.
Megbántani nagyon könnyű valakit, megbocsájtani nehezebb, és időigényes procedúra. Igaz, barátoknál így működik ez. Vagy talán mégsem. Ha már közeleg a vég, akkor jövünk rá, mennyire fontos a másik személy az életünkben, és már késő lesz időt és pénzt költeni a találkozásra.
Az ember van, hogy olyan embert választ legjobb barátjának, akivel talán alig találkozik, viszont sokat beszélnek, szinte érzik egymást. Talán igaz az a mondás, mint: Két testben, egy lélek.
Mi történik azután, hogy elveszítjük lelkünk felét?
Fogja más pótolni?
Lehetünk még ugyanazok a kislányok és kisfiúk Csodaországon kívül is?
Valaki igazán válaszolhatna :\
Nem hiszem, hogy bármi is pótolható ebben a világban. Részben esetleg. Hiszen egy idő után, lelkünk is megnyugszik egy kicsikét.
Szívünk legmélyén pedig mosolyogva könnyezünk, mikor meglátjuk a zsebében a képünket.
Köszönöm Mary & Max című film alkotóinak, hogy sosem fogom elfelejteni ki volt a legjobb barátom, és hogy mennyi mindent köszönhetek neki.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése