győzd még!

Apró lábait emelgette a hóba.
Bokája ki-be fordult, és térdéből lüktetett a vér. Combjain karmolásnyomok és csípője sajgott. Dereka recsegett, mint gyönge faág, s mellkasán látszott sűrűn kapkodja a levegőt. Nyakán lánc, szemei könnyezve hűltek a fagyban. Fülecskéin lágyan olvadtak a hópelyhek.
Ezer vadász puskáját próbálta kikerülni, de egy mégis eltalálta. Nem feküdt a csillogó fehérségben, inkább menekült, ijedten, vacogva, csöppnyi teste szinte megdermedt. Nem volt nála szebb, sem különlegesebb. Pöttöm buksija olyan ütemben sajgott, mint ahogy térdéből a vér csöpögött.
A sűrű fenyves takarta őt, védte, és magához ölelte. Keresgette társait, de ők addigra már a vadászok puskáját hűtötték. Remegő lábakkal hullott térdre, és a virágos tavaszi rétre gondolt.
Ez látszott mindig szemeibe. Mostanáig. Most ott háborgott benne ezeregy tenger és égett millió erdő porig. A szánalom bújkált benne. Parányi lelkét sem az angyalok, sem az ördögök nem fogadták magukhoz. Nem kellett ő már senkinek, csak az erdő próbált barátja maradni, mégis elárulta őt, hova tart és meddig megy.

Nem lesz vége a történetnek, majd ha belepusztul a menekülésbe.









szevasz tavasz, aliz voltam.

differencia

szerintem.

Azaz aljas differencia a fejünkben, ami hol nehézzé, hol könnyűvé teszi a dolgokat.

De, mégis mi van akkor, ha valahol megakad a sor és nincs több 'neki', és nincs több 'nekem', hanem előkerül rejtekéből a 'nekünk'?

Van még jó pár ehhez hasonló érdekes, szenvedős kérdésem, de inkább le se írom, mert még arra gondolnátok, túl sok probléma és kétely vesz körül.

Pedig nincs így...

Most igazából nem is jutott eszembe semmi történet, vagy mese. Az a rengeteg stressz kiöli belőlem a meséket. Vizsgákra való tanulás, munka, másik munka, -igen, egyszerre több szart is bevállalok- persze közben muszáj társasági életet élnem, különben megzavarodok. 

Ha már megzavarodás, meg differencia hiány..

Itt vagy Te, aki megtiltja, hogy bele írjam a blogomba. Hát ezt mégis, hogy?! 

Olyan ember vagy, akiről minden blognak írni kellene.. Differencia van benned, ugyanúgy, mint bennem, és talán ezért nincs közöttünk majdnem hogy egyáltalán.

szevasz tavasz, aliz voltam.

~ tökéletes

Egyre rövidebbek a nappalok, egyre hosszabbak az éjszakák.
Van, hogy másra vágyom, mint ami körülvesz. Teljesen másra. Olyan normálisra.

Nos, hogy kinek mi a normális, az megint másik kérdés.. Nekem az átlagos dolgok tűnnek normálisnak. Farmer, póló, óra, két beszélt nyelv, családalapítás 20 évesen.
Ezek mind normális dolgok, amiket én nem követelek meg magamtól. Sajnálom, hogy megbántom az embereket, pedig meg sem érdemelnék. Sajnálom, hogy nem felhőtlen a kapcsolatom a szüleimmel. Sajnálom, hogy az időmet számukra felesleges dolgokkal töltöm. Jó lenne, ha ők is látnák azt a hihetetlen világot, ami körbe vesz, és mibe beleneveltek.
Sajnálom, hogy ezt mondom, de anya, apa:
A ti hibátok, hogy álmodozó vagyok. Gyerekneveléshez ugyan nem értek, de tudom ti mit követeltek, és tudom, hogy én ennek a szöges ellentéte vagyok. Mást vártok el tőlem, mint amit megtanítottatok nekem. Én úgy nőttem fel, hogy azt mondtátok bármi lehetek, ha igazán küzdök érte. Most küzdök, harcolok saját magam, és ellenetek, a vizsgákkal, a vetélytársakkal.. és erre vállveregetés helyett csendet kapok. Mélységes, és szívet szorongató érzést, hogy nem hisztek a sikeremben.
Elhitettétek velem, hogy boldogsághoz az kell, hogy a szívemre hallgassak, hogy szeressem az embereket, és hogy sose hazudjak.

Talán nektek nem vagyok tökéletes. Talán nem lesz diplomám, és két csillió nyelvvizsgám. Talán sosem lesztek büszkék.




Felelőtlenül ugrált az utcán, kockás ingjén a gombokat nyomogatva. Farmer és deszkáscsuka. Vörös haja és zöld szeme volt. Barátságos tekintet, hatalmas vigyor.
Az emberek ennyit láttak belőle. Megadta a módját, hogy tökéletesnek tűnjön az élete. Sőt, színészkedésre adta a fejét.

Elveszett ez a 2012 is.
Szebbet és színészkedés mentesebbet. Köszönöm a sok követőt, és olvasót. Szerelmet és barátot.




szevasz tavasz, aliz voltam. 2013

szia Maczkó

Félelmetes mennyi idő telt el.

Sokat felejt az ember állítólag.
Nekem valahogy nem sikerül. Két éve csak raktározok, mintha valami emlékzabáló mókus lennék.

Ígért mesét fogok most mesélni.
Egy medvéről szól, aki muffint evett, és utálta a banános habcsókot. Az illatát szerette, de az ízét már ennél sokkal kevésbé. Világvége tájt a szekrény mögé szeretett volna bújni. Igazából ebből semmi sem lett, hiszen a Maczkó nagyobb volt mint egy átlagos kis szekrény. Így hát a fényes bútort a szoba közepére tolta, és a hátamögé ült. Nézegette nagy lábait, s közben azon gondolkodott, vajon van-e még lehetőség mézre vadászni így világvége előtt. Válaszra nem talált, helyette egy furcsa repedésre lett figyelmes. A barlangja falán egy kis rést látott, ahonnan fény szökött ki. Felkelt, és odacammogott, hogy belekukucskáljon.
Hatalmas fehérséget látott, ami azért volt igazán meglepő, mert Maczkó esküdni mert volna ezer csupor mézre, hogy tavasz van. Hulló hópelyhek, futkározó őzek mindenütt, és vidámság. Megdörgölte hatalmas szemeit, és megint kíváncsian belenézett a résbe. Ugyanazt látta, és még mindig nem hitt szemeinek. Maczkó szeretett téli álmot aludni, de pont ennyire szerette a havat is. Gondolta magában, hátha álmodja az egészet. Már pedig ha álmodja, akkor ha erősen koncentrál, olyan apró macivá tud zsugorodni, hogy átférjen a pici lyukon. Becsukta szemeit, fogait összeszorította, és várt. Annyira ügyesen kívánt, hogy vigyorogva ment a téli álomvilágba, ahol az őzeket látta. Amikor ott volt, már nem érezte magát kisegér méretűnek, így hát tappancsait a hóban nézegette, s valahogy nem is érezte milyen hideg. Hempergett a hóban, hóangyalt és hómacit csinált. Amikor már unalmasnak találta a sok havat, úgy döntött keres magának játszó pajtást. Ahogy nézte a többi állatot, a tisztás másik végén egy kis őzet vett észre.
Odakullogott hozzá, olyan lassan, és kedvesen morogva, amennyire csak tudott, nehogy rögtön elijessze az őzgidát. Amikor odaért, mély hangon köszönt neki, és hívta játszani:
-Szervusz kicsi bambi szerzet!
A gida gy válaszolt:
-Szervusz idegen! Mi szél hozott erre Tél földjére?
-Tél földjére? - kérdezte Maczkó.
-Igen, ez itt Tél földje. Tél urfi uralja a vidéket, ameddig a szem ellát. - mondta az őz.
-Én Maczkó vagyok, téged hogy hívnak, mondd? - kíváncsiskodott.
-Én Fura vagyok. - felelte illedelmesen az őzgida.
A Maczkó egy pillanatra elgondolkodott: Egy ilyen aranyos őz, és ilyen veszettül fura neve van, hogy Fura?
Nem igazán értette, de elindultak ketten az erdőbe. Mivel nem találtak semmilyen elfoglaltságot, unalmukban újra beszélgetni kezdtek:
-Ki az a Tél urfi? Te is ismered őt? -kérdezte Maczkó.
-Nem láttam még sohasem. Állítólag fehér hosszú szakálla van, és hideget érzel a szívedben, ha hozzád beszél. -válaszolta Fura.
-Értelek. Nálunk, ahol én lakom, évente egyszer jön a Tél. Neki van még három testvére: Ősz, Tavasz, és Nyár. Őket ismered?
-Nem, még hallásból sem. Bemutatnál nekik?
-Gyere, Tavaszt bemutathatom neked...
Azzal sarkon fordultak mindketten, és elfutottak a résig, ahol a mackó kérte az őzikét, hogy nézzen bele. Virágos, zöld rét fogadta, s a látvány egyszerűen elvarázsolta őt. Habozás nélkül, kérlelni kezdte a medvét:
-Kérlek, mondd el hogy juthatunk ide!
-Hunyd le a szemed, és gondolj erősen a kedvenc dolgaidra, ettől a lelked melegséget fog érezni, és odarepít ahová csak szeretnéd!

 Talán így -egy kis segítséggel- mindketten megtalálják a boldogsághoz vezető utat.



szevasz tavasz, aliz voltam. -befejezetlenül

impossible to find another you

Karácsonyi fények, mézeskalács illat, rengeteg bamba ember, díszes utcák, kivilágított terek.
És hol marad a szeretet?
Talán zsebeikben hordják az emberek.. Csak a legszomorúbb az egészben, hogy azokon a zsebeken hatalmas lyuk tátong. Az emberek elszórják a szeretetet, a kedvességet, és nem marad más, csak a hideg, téli undokság.
Maradnak lelketlen, fagyos szívű bohócok.
A tér végén a körhintán csak úgy szaladnak a színes fények, s a sok kisgyermek csillogó tekintettel vágyakozik el meseországba. Képzeletük felkapja őket, és egészen messzire viszi őket. Zsebeik újak és hibátlanok, nem úgy mint édesszüleiké. Felejthetetlen emlékek hada lapul az apró kabátokban. Megismételhetetlen játszadozások csordultig telítik a vastag pulcsik kenguruzsebeit.

S hogy az ember meddig marad gyerek? Meddig marad meg neki a karácsony varázsa, az titok.


Egy kislány furcsa tekintettel nyúl szövet kabátkája zsebének mélyére. Nem találja, amit keres, helyette egy gyűrű akad apró kezébe. Az ezüst karika már szinte fekete az évektől, és a tetején a fehér is sárgul. Nézegeti, vizsgálja, a körhinta szépsége eltörpül a gyűrűcske mellett. Már nem is akar felszállni, inkább felhúzta a gyűrűt, sarkon fordult, és odaszaladt az édesanyjához. Mosolya csak úgy szikrázott a sál mögül, szemében csíntalanság és kedvesség látszott, miközben kiabált:
- Anyu nézd, mit találtam!
Édesanyja beszédét félbe szakítva, valamelyest dühösen fordult a kislány felé. Mikor meglátta a gyűrűt, az a cseppnyi harag is elszállt. És kérdőre vonta a kislányt:
- Hol találtad kincsem?
A lányka fodros piros szoknyáját gyürkélve mesélte el, hogy a kabátzsebében találta, aztán lehúzta ujjáról, és odanyújtotta anyukájának.
Az édesanyja megtört mosollyal vette át a gyűrűt. Előtört belőle oly sok emlék, móka és kacagás, régi szerelmek és átvirrasztott éjszakák. Bolondos utazások és felejthetetlen pillanatokat éltmeg a gyűrűvel az ujján, de mégis őt az foglalkoztatta, kitől is van az a gyűrű.
Ő volt a kerek egész. Fiatal lelkének elveszett második fele. Nem kellett mesélni, szemeiből is olvasott. Szerette, és tisztelte Őt, mert a legjobb ember volt a világon.
Egy árvácska könnycsepp gördült le az arcán, és felhúzta a gyűrűt. Nem szólt semmit, kislánya arcát megsimogatta, puszit nyomott pici homlokára, megfogta kis kezét, és elindultak így kettesben hazafelé.









Nem mondom azt, hogy hiányzol, mert tudod nagyon jól. De legalább könnyítsd meg a dolgom, és ne gyere folyton vissza. Szeretlek, és annyit kérek csak karácsonyi csodának, bár lehetne még együtt töltött boldog percünk!


szevasz tavasz, aliz voltam, /dec 23, 3:24/

Белые ночи

Az éjszakát körbe ölelte a fehérség. Tejköd borult a folyópartra, a macskakövek sárgából szürkébe váltottak. Az utcasarkokat a fekete kandeláberek sem tudták megvilágítani. Apró fényük jelzőlámpaként villogtak a szálló ködben.
Csak egy sötét alak körvonalazódott a szürkeségben a lány szemei előtt. Olyan titokzatos volt, nem látott belőle semmit, egy apró részletet sem, így a kíváncsiság hajtotta felé. Ahogy közelebb ért, úgy tisztult a kép is az idegenről, aki a folyó sodrását bámulta a farkasordító hidegben. A lány odaért a férfihez, de ő még mindig csak a folyót leste. A lány kismacskaként lépdelt, lábujjhegyen közeledett, hogy ne törje meg a férfi csendjét. Mikor csak egy lépésnyire állt tőle, karát kinyújtotta, és mikor már majdnem hozzáért volna a férfi vállához, eltűnt. Beleveszett a köd fehérjébe.

Nem nézett rá, nem látta szemeinek ragyogását. Csak elképzelte.
Kezét visszadugta a zsebeibe, és leült egy padra a parton. A víz sodrása olyan nyugodt volt, olyan végtelennek tűnt. Pedig az is egyszer találkozik a nagy óceánnal. Belefolyik és összekeveredik édes a sóssal. Utazóból lesz a végtelen örök kék. A lány csukott szemmel gondolt a tengerre, a türkíz hullámokra, melyek a napfényben csillognak és szikráznak. Elvágyott erről a szürke tejködös folyópartról.
Sálját szorosabbra húzta, érezte a hűvös már a nyakát cirógatja. A fehér éjszaka pirosra csípte rózsaszín arcát, szemeit pedig csillogóra fényesítette a fagyos szél.

Gondolataiban a férfi járt. Ki volt ő és mit akarhat a folyótól? Mit akarhat tőle? Ott volt-e igazán, vagy csak álmodta az egészet?

Kezeit egymásba tette, és összedörgölte őket, hogy kicsit felolvadjanak..Lehunyta szemeit és azt kívánta, bárcsak újra láthatná az idegent. Mikor ezeket a szavakat suttogta, vállán érezte a férfi kezeit. Kinyitotta egyik szemét, és mint egy lidércek elől futó kislány úgy tekintett a saját vállára. Meglepődött, és a kézről haladt a karon felfelé, amíg egy vigyorgó kedves arcot talált.
A férfi leült mellé, és kezetfogtak. A kézfogás, még mindig tartott, mikor a férfi megszólalt: -Szervusz.
A lány csodálkozó tekintettel nézett rá. Nem szólt semmit, nyelt egy nagyot, s bólintott. Kilógó hajtincseit a kötött sapkája alá tűrte. Még mindig nem szólt semmit. Csak nézték egymás tekintetét, mire a férfi újra megszólalt: -Gyere el velem a tengerhez.
A lány kérdően nézett rá. Nem válaszolt semmit. Nagyokat sóhajtozott, és olyan gondolatok futottak végig a fején, amik kicsit sem vallanak rá: a félelmeit rangsorolta.
Mégis valami erősebb fojtotta el ezeket a félelmeket. Ő maga sem tudja, hogy mi, de érezte, jól dönt, ha bólogat a kérdésre.
Ketten, mint két folyó. Átutazták az egész világot, átkeltek idegen földeken és vizeken, míg megtalálták egymást. Most együtt csörgedeznek tovább az óceán felé, félelmek nélkül, az anyatermészet hangjára hallgatva. S ha egyszer elérik, rájönnek, mennyire boldogan találtak a másikra, azon a fehér éjszakán.

A bejegyzés címe elveszett

Mint ahogy én is.
Belefulladok a végtelen ürességbe.




Mit vártam erről a téltől? Talán, hogy meghazudtolja magát, és boldogan, mosolyogva nézek majd ki a hóesésbe? Hogy megszeretem a fenyőfa illatát? Vagy hogy eszek én is töltött káposztát?












Pedig nekem csak a szóköz hiányzik a két foga közül.



Sajnálom.



szevasz tavasz, aliz voltam. befejeztem.