Apró lábait emelgette a hóba.
Bokája ki-be fordult, és térdéből lüktetett a vér. Combjain karmolásnyomok és csípője sajgott. Dereka recsegett, mint gyönge faág, s mellkasán látszott sűrűn kapkodja a levegőt. Nyakán lánc, szemei könnyezve hűltek a fagyban. Fülecskéin lágyan olvadtak a hópelyhek.
Ezer vadász puskáját próbálta kikerülni, de egy mégis eltalálta. Nem feküdt a csillogó fehérségben, inkább menekült, ijedten, vacogva, csöppnyi teste szinte megdermedt. Nem volt nála szebb, sem különlegesebb. Pöttöm buksija olyan ütemben sajgott, mint ahogy térdéből a vér csöpögött.
A sűrű fenyves takarta őt, védte, és magához ölelte. Keresgette társait, de ők addigra már a vadászok puskáját hűtötték. Remegő lábakkal hullott térdre, és a virágos tavaszi rétre gondolt.
Ez látszott mindig szemeibe. Mostanáig. Most ott háborgott benne ezeregy tenger és égett millió erdő porig. A szánalom bújkált benne. Parányi lelkét sem az angyalok, sem az ördögök nem fogadták magukhoz. Nem kellett ő már senkinek, csak az erdő próbált barátja maradni, mégis elárulta őt, hova tart és meddig megy.
Nem lesz vége a történetnek, majd ha belepusztul a menekülésbe.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése