szia Maczkó

Félelmetes mennyi idő telt el.

Sokat felejt az ember állítólag.
Nekem valahogy nem sikerül. Két éve csak raktározok, mintha valami emlékzabáló mókus lennék.

Ígért mesét fogok most mesélni.
Egy medvéről szól, aki muffint evett, és utálta a banános habcsókot. Az illatát szerette, de az ízét már ennél sokkal kevésbé. Világvége tájt a szekrény mögé szeretett volna bújni. Igazából ebből semmi sem lett, hiszen a Maczkó nagyobb volt mint egy átlagos kis szekrény. Így hát a fényes bútort a szoba közepére tolta, és a hátamögé ült. Nézegette nagy lábait, s közben azon gondolkodott, vajon van-e még lehetőség mézre vadászni így világvége előtt. Válaszra nem talált, helyette egy furcsa repedésre lett figyelmes. A barlangja falán egy kis rést látott, ahonnan fény szökött ki. Felkelt, és odacammogott, hogy belekukucskáljon.
Hatalmas fehérséget látott, ami azért volt igazán meglepő, mert Maczkó esküdni mert volna ezer csupor mézre, hogy tavasz van. Hulló hópelyhek, futkározó őzek mindenütt, és vidámság. Megdörgölte hatalmas szemeit, és megint kíváncsian belenézett a résbe. Ugyanazt látta, és még mindig nem hitt szemeinek. Maczkó szeretett téli álmot aludni, de pont ennyire szerette a havat is. Gondolta magában, hátha álmodja az egészet. Már pedig ha álmodja, akkor ha erősen koncentrál, olyan apró macivá tud zsugorodni, hogy átférjen a pici lyukon. Becsukta szemeit, fogait összeszorította, és várt. Annyira ügyesen kívánt, hogy vigyorogva ment a téli álomvilágba, ahol az őzeket látta. Amikor ott volt, már nem érezte magát kisegér méretűnek, így hát tappancsait a hóban nézegette, s valahogy nem is érezte milyen hideg. Hempergett a hóban, hóangyalt és hómacit csinált. Amikor már unalmasnak találta a sok havat, úgy döntött keres magának játszó pajtást. Ahogy nézte a többi állatot, a tisztás másik végén egy kis őzet vett észre.
Odakullogott hozzá, olyan lassan, és kedvesen morogva, amennyire csak tudott, nehogy rögtön elijessze az őzgidát. Amikor odaért, mély hangon köszönt neki, és hívta játszani:
-Szervusz kicsi bambi szerzet!
A gida gy válaszolt:
-Szervusz idegen! Mi szél hozott erre Tél földjére?
-Tél földjére? - kérdezte Maczkó.
-Igen, ez itt Tél földje. Tél urfi uralja a vidéket, ameddig a szem ellát. - mondta az őz.
-Én Maczkó vagyok, téged hogy hívnak, mondd? - kíváncsiskodott.
-Én Fura vagyok. - felelte illedelmesen az őzgida.
A Maczkó egy pillanatra elgondolkodott: Egy ilyen aranyos őz, és ilyen veszettül fura neve van, hogy Fura?
Nem igazán értette, de elindultak ketten az erdőbe. Mivel nem találtak semmilyen elfoglaltságot, unalmukban újra beszélgetni kezdtek:
-Ki az a Tél urfi? Te is ismered őt? -kérdezte Maczkó.
-Nem láttam még sohasem. Állítólag fehér hosszú szakálla van, és hideget érzel a szívedben, ha hozzád beszél. -válaszolta Fura.
-Értelek. Nálunk, ahol én lakom, évente egyszer jön a Tél. Neki van még három testvére: Ősz, Tavasz, és Nyár. Őket ismered?
-Nem, még hallásból sem. Bemutatnál nekik?
-Gyere, Tavaszt bemutathatom neked...
Azzal sarkon fordultak mindketten, és elfutottak a résig, ahol a mackó kérte az őzikét, hogy nézzen bele. Virágos, zöld rét fogadta, s a látvány egyszerűen elvarázsolta őt. Habozás nélkül, kérlelni kezdte a medvét:
-Kérlek, mondd el hogy juthatunk ide!
-Hunyd le a szemed, és gondolj erősen a kedvenc dolgaidra, ettől a lelked melegséget fog érezni, és odarepít ahová csak szeretnéd!

 Talán így -egy kis segítséggel- mindketten megtalálják a boldogsághoz vezető utat.



szevasz tavasz, aliz voltam. -befejezetlenül