legkedvesebb búcsúlevél

Pécs !

Hol is kezdhetném...?

Szép, kedves, aranyos napokat köszönhetek neked, de ugyanígy volt olyan, amit legszívesebben eltörölnék. Nem gond, azért még mindig az egyik kedvenc kis városkám maradsz.

Annyi minden történt, hogy igazából összefoglalni sem tudom hirtelen. 

Emlékszem az első napra, amikor bestresszeltem, hogy mennyire szörnyű lesz ez a kollégiumi élet, hogy mennyire furcsán szörnyűek az osztálytársaim, hogy milyen ijesztőek a kertvárosi utcák, és mennyire imádok még így is itt lenni. Aztán valahogy ezek a kételyek eltűntek. A félelmetes esti folyosóból egy zsibongó hangzavar lett, az idegesítő osztálytársakból pedig társak. Barátok.

Örülök, hogy még most is van jó dolog, amit leírhatok Rólad, pici Pécs. Vigyázz mindenkire aki fontos ott nekem, ha már én nem leszek ott. 

Annyi név jut eszembe, elkezdem valahogy mégis: )
Petra, akivel minden egyes nap együtt indultunk el, együtt kezdtük és fejeztük be napjainkat. Imádok vele nevetni, szeretem, hogy sosem jópofizott velem, mindig makacsul őszinte, és ezt nagyon becsülöm. Emlékszem minden egyes pihent pillanatunkra. Mikor Kárámellt és Kriszrudit énekeltünk órán, amikor gyakorlaton mindenkit az őrületbe kergettünk a nevetőversennyel, hogy ki tud hülyébben röhögni... Ja és hiányozni fog a mekis almáspite:')
Ancsa és Meli: ők a világ legjobb szobatársai; ) hiányozni fognak az éjszakai szemöldökszedések, a nutella zabálós esték, hogy májusban majdnem minden napot jégkrémmel koronáztunk meg. Köszönöm a törődést, mikor a legrosszabb időszakomat éltem, Ancsának a rengeteg veszekedést, mert ebből látszik, hogy mennyire összenőttünk. Meli neked pedig hogy mindig fhankón mókaképes állapotban voltál.

Brigó, jajaj.. "b*zinak fúrógép?!" Majdnem elég lenne, csak ennyit írni. De mégis annyi minden van még. Emlékszem, amikor először ültél oda mellém gyakszin. Lecsaptam rád, az tuti.. még most is nevetek.
A közös műtermi hülyülések, a bolondozások Buday-val.. minden  hiányozni fog. Hiányozni fog, hogy egy tökéletes párt lássak mindennap, Poc meg Te: ) Maradjatok mindig így, én nagyon szurkolok.

Patti, TE BAJUSZ!: D Köszi, hogy (végre) egy kicsit másképp értékelted a hülyeségeimet, és mindent, ami velem kapcsolatos. 

Adri, köszönöm azt a rengeteg sok jó zenét, és vicces történetet, remélem, hogy ahol most tartassz (tudod mire gondolok) az meg marad egy életre, vagy ha nem is addig, legalább amíg van, boldog lesz és rózsaszín. - szoooooopsz! : D

Minden osztálytársnak köszönöm, hogy valami vicceset és újat hagytak a lelkemben. Dani összes szurkálódásodat, Bea összes hisztidet és tandenbaumos slágeredet. Dalminál töltött frankó hajfestős napot se felejtsem el! Benitó szörnyen aranyos őszinte nevetését, mikor kisöccsével, vagy Gyulával mókázik..na azt tuti hiányozni fog: )

A legjobban, akárhogyis gondolkodom Te fogsz hiányozni Tóbiás. Minden 'A' hét keddi szünetek, minden egyes mókás perc és pillanat. Kár, hogy ebben az utolsó pár hétben jöttem rá, miért is mentem valójában Pécsre. Az egyetlen maradandó indok, ami akkor is és most is megvan, az te vagy. Sajnálom, hogy nem találkoztunk eleget, amennyit lehetett volna. Nagyon haragszom magamra, hogy keveset hívtalak, hogy elfelejtettem hónapokra, hogy ki az egyik legfontosabb ember az életemben, és hogy kinek köszönhetem, hogy egyáltalán vagyok még valaki.

Szeretlek titeket srácok, remélem azért én is hagytam valamit, ha mást nem is leglább egy mosolyt a szívetekben. Hiányozni fogtok, úgyhogy sűrűn hallotok majd felőlem, ezt itt most ünnepéjesen ígérem.


Az utolsó pár hét miről szól? Naná, hogy a mókáról: )
Csóók.

daily

Nem tudom.

Nekem a nap legjobb része, mikor a te és én, egyszer csak mi lesz.
Már várom hogy vége legyen, már várom hogy új kezdődjön.


szevasz tavasz, aliz voltam.

nincs sok hátra.

Arra gondolok, mi volt tavaly ilyenkor. Semmi. Voltunk mi és ők, de nem volt se te se én.

Most van egy másik én, egy másik te. Egy teljesen új ember, akire írom, hogy te. Ő az, aki akkor jött, mikor mindenki ment. Megérdemli minden egyes ékezetemet, betűmet és jelemet.
Furcsa, mert végre boldognak mondom magam, végre megleltem a helyem.

Jó itt lenni. Együtt, vagy egymás nélkül, de akkor is egymás mellett.

Soha senkinek nem mertem volna megvenni ezt az ajándékot. Talán tudtam, hogy ők nem maradnak örökre. Vagy ha maradnak is, nem lesz merszem odaadni nekik. Nem is baj.

Félreértés ne essék. Szeretem az összes barátomat, az összes volt barátomat, az összes majdnem barátomat. Mindenkit. De ő az a Szamóca, aki a legeslegközelebb áll a szívemhez, és a lelkemhez. Történjen bármi, most már a nyakamban hordom a kis jelünket, és minden egyes tükörbenézés után eszembe jut, kinek is mutatom a példát.



szevasz tavasz, aliz vagyok..végre: )

emlékek

Érdekes, hogy egy emberről mennyit elárulnak a munkái.

Vajon rólam árulkodnak a képeim? És ha igen, mit? Jót, rosszat, szépet, varázslatosat, ijesztőt, vagy őrültséget? Talán nem is akarom igazán tudni erre a kérdésre a választ. Reménykedem benne, hogy mindenkinek valami mást jelentenek. Nekem persze azt az egy napot jelentik. Abban bízok, sosem lesz olyan, hogy elfeledkezem bármelyik munkám történetéről.

Az egyetlen igaz szerelem, az egyetlen biztos pont az életemben: a fényképek.
Fényképek a barátokról, családról, az elvesztett szerelmekről, az elvesztett mesékről, a helyekről, ahol már jártam, a bolondságaimról, a tetoválásokról. Rólam. Rólunk.
Megmaradnak ezek örökre, hiába múltak el, hiába vesztek el. Szívünk legmélyén arra a poros szürke falra vannak felragasztva.
Van, hogy az ember kénytelen az emlékeinek, ezeknek a csodás képeknek hátat fordítani. Bár semmi kedve, mégis megteszi. Hogy miért, azt csak saját magunktól tudhatjuk meg. Félelem, vagy csalódás.. egyre megy. Lényeg, hogy ne lássuk őket viszont.

Lehetetlen !

Hiába próbálsz menekülni, és elfojtani magadba a dühöt és a szomorúságot. Felejtened kell, mégsem tudsz.

És tudod mit? Nem is baj! Ettől vagy igazán emberi! A szeretet a kulcs ehhez is, mert aki szeret, az sohasem felejt. Inkább próbáld meg elengedni végre azt az emléket. Szép emlék, elismerem a legszebb, de engedd végre útjára. Maradjon tényleg csak egy kép szíved falán.

soldier

Szeretném leírni, hogy ez most megint nem rólam szól.

Furcsán néznek rá az emberek, félelmetesnek találják. Tényleg van mitől félniük. Magas, robusztus test, fénylő fejbúb, combnyi vastag karok.
Rosszul hiszitek, a hideg kék szemek mögött egy hatalmas szív bújik meg. Egy olyan lélek, ami feltétlen tud szeretni, egy olyan elme, amivel már ezreket mentett, és ezreket oldozott fel bánatuk alól.
Persze az emberek.. kihasználják képességeit, utólagosan veszik észre, ki is ő valójában (vagy még akkor sem). Mennyire fontosnak kéne lennie nekik, hisz tőle megkapták, amit meg sem érdemeltek.
Arra gondolok, tőle tanultam meg mindezt, és miatta szenvedek most én is. Megtanultam hogyan segítsem és szeressem barátaimat. Ő tanított, hogyan legyek jó mindenki szemében. És most pont ugyanott tartunk mindketten. Ő a negyedik x-nél, én a másodiknál. Kétségbeesve, és mégis boldogan. Sikerült rájönnünk mindkettőnknek végre, mi az igazán fontos dolog az életünkben. Volt hogy úgy éreztük, mennyire egyedül vagyunk, és hogy nincs kiút, de azt hiszem; illetve tudom, hogy ez már csak egy teljesen szürke emlék foszlány. A jóra emlékszünk. ezért tértünk vissza mindig azokhoz a fura emberekhez. Most annyiban változtak a dolgok, hogy a csalódások után egyre jobban beleégett tudatunkba az az érzés. És ezt soha többé nem akarjuk újra megérezni. Se Ő, se pedig én.
Rég láttam már boldognak, jó hogy most újra vigyorog.. : )

Örülök, hogy ilyen édesapám van.
És bár sosem mertem neki ezt elmondani, - hogy mennyire felnézek rá- remélem majd egyszer elolvassa, és boldog/büszke lesz, hogy ilyen embert nevelt belőlem.




szevasz tavasz, aliz voltam.

http://www.youtube.com/watch?v=ta4BizhGx8g&feature=related

Összekócolnálak : )


Hiányzol, régen láttuk már egymást mosolyogni.
Bár vissza tudnálak hozni. Az életem összes kis apró kincsét odaadnám érted, ha most vissza jönnél, és megölelnél egyetlen egyszer. Nem kérném, hogy beszélj, vagy hogy nevess rám. Csak hogy végre újra magamhoz szorítsalak.
Negyedik éve már, hogy ezt akármelyik nap megtenném, mégsem tehetem.



Hiányzik az útmutatásod. A tekintet, amiben mindig megláttam a megoldást. Az illat, amitől mindig nyár lett a szívemben. Hiányzik az érintés, amitől minden gond elszállt. Hiányzik a hang, amitől mindig gödör kerekedett az arcomon.

Sosem fogom elfelejteni, hogy a legnagyobb barátságokból lesznek a legnagyobb szerelmek. Sosem fogom elfelejteni, hogy mi történhetett volna, ha ebben az életben még találkozunk.

Tanulnék tőled..hogy bírtad ki, hogy mellettem alszol el, és mégsem bújhatsz hozzám? Hogy bírtad elviselni, hogy mással látsz? Hogy tűrted meg, hogy ölelgetlek, puszilatlak,  mégsem kaphatod meg, mit igazán akarsz.

Egyszerű talán a válasz: Szerettél. És bizony, aki szeret, az el is enged, pont, ahogy én is tettem. 

Mindig is szerelmes voltam beléd, és mindig is téged kerestelek mindenkiben.


Sajnálom, de sosem felejtelek.


szevasz tavasz, aliz voltam.

nekem mindegy

Gondolataim csak úgy hullámoznak, mint a tenger, visszasodródok hozzátok, és közben érzem mennyire valótlan ez az egész.

Fáradtan mossa félelmeimet a víz, és törnek elő belőlem. Még hallom robajlásuk. Hallom, ahogy a nevemet ordítják torkuk szakadtából. Ismerem őket. Valamikor a legszebb perceket töltöttük együtt, de valahol a szeretet megszakadt, és félelem lett belőlük. Először csalódás és önsajnálat. De most, mikor már álmomból riadok a valóságra, már csak félénk tekintet maradt belőlük.

Hihető mese igaz?

Bár lenne egy mese, aminek a vége happy end. Bár lenne egy rossz álom az egész. Bárcsak menekülhetnék, de azt sem tehetem. Felelnem kell tetteimért, és felelnem kell mindazért a szép emlékért, amit cserben hagytam.

Ha a történet ismételni szeretné önmagát, csak tessék. Legyen úgy, ahogy sors úrfi szeretné, legyen úgy, mint 4 évvel ezelőtt.

Állok minden elé, mi egykoron szép volt. Állok mindennel szemben, amiért a múltba menekülnék. 

Sajnálom.

Azt hittem magam vagyok, és azt hittem helyesen cselekszem. Nem hallgatva a jelekre félretettem az igazi énem, és mindezzel együtt félreraktam mindent, ami a kis szívemnek kedves volt.

Szégyellem magam, de mégsem értem az egészet, hogy ez hogy történhetett. Megtagadtam a barátságod, és megtagadtam önmagam. De már rengetegszer történt ilyen. Küzdenék érted, de egy éve már nem is ismerjük egymást. Minden egyes mosoly annak a régi énünknek szólt, és minden egyes ölelés ugyanannak a léleknek. Ugyanazok már nem leszünk, se te, se én; de a barátságunk számomra ugyanaz marad.

Fáradt a test, a lélek, már csak egy 54 napos telet kell túlélnem. Sajog a fejem, és ráz a hideg, de azért jó érzés tölt el. Van egy csodás dolog, amitől élőnek érzem magam, és ez a dolog nem más, mint hogy itt vagyok.

Furán hangzik, tudom. Örülök, mert itt vagyok, boldog vagyok, hogy átélhetem ezt az egészet, és hogy egyáltalán még élek. Nehéz időszakon megyek keresztül, de nem fogok megrökönyödve állni és várni, hogy elsüllyedjek, mint az a bizonyos az óceán közepén. Fájdalmas út lesz, de egy valaki biztosan végig fogja majd a kezem. Ő az a teremtés, akitől kapom a megerősítést. Hiába vagyunk keveset együtt, hiába élünk mindketten egy másik álomvilágban. Mindettől független Ő az én egyetlen kis szamócám. 

Miközben ezeket a sorokat írom, arra gondolok, nem csak Ő tart velem. Hiszen itt van velem mindig a legesleg, az őrangyalkám, akitől kapom a jeleket, amik által előre haladok. Velem van a legjobb fogadott kisöcsi, és az első számú topmodell zenész pajti. Anyu, aki mindig felhív, mert érzi, mikor vagyok hullámvölgyben. Apu, akinek mindig igaza van, lehet hogy fájdalmas az igazság, de akkor is igaza van. Édes kicsi csöpp testvérkém, akivel ha tehetném most azonnal kimennék focizni, -pedig utálok focizni, de most ez jobban esne bárminél- vagy nézni egy filmet, amit már mindketten 6.435.781-szer láttunk. Ha ők nem lennének, már rég feladtam volna a harcot, vagyis valójában mindent.

Hiányzol Kecskemét.

szevasz tavasz, aliz voltam.