Kisgyerekként vártam, hogy majd lesz egy sajátom.
Igen, egy sajátom, mindenből. Lesz saját életem, világom, szerelmem, családom, barátaim, büszkeségeim, csodáim.
Mi valósult meg ezekből?
Semmi sem, mégis minden. Van, de nem olyan, amilyet elképzeltem.
Azok a fehér rózsás kertek, magas fák, amire mászni lehet. Mindig nyári idő, eső, ha szivárványt szeretnék, lovak dobogását mezítláb érzem a fűben.
Mindig csillagos esték, sosem teli, de fogyó hold. Mesebeli lényekkel táncolni, énekelni egy ismeretlen dallamot.
Beleszerelmesedni egy elképzelt világba, ami közben valósággá vált.
Aki fura dolgokat tesz, az normális, és aki normálisat, az bolond. Kinek ez, kinek az. Csodálkozom, miért nem emlékszem minden egyes napra. Talán az idő tényleg tud gyógyítani, vagy talán oviskori emlékeim csak úgy elröppentek?
Imádtam a szamóca illatot, nem ismertem a földiepert. Erkélyen tartottam volna pónit, és a kis sámliról emeltem magasba szimbát.
Szoknyát hordtam, és táncoltam, énekeltem és futkároztam. Mégis mi maradt meg ezekből? Semmi.
Nadrágot hordok, utálom a saját hangom hallatni, kertes házban sem tarthatok lovat, tudom hogy a szamóca az földi eper. Ki érti ezt?
Édes tudatlanság miért hagytál el?
szevasz tavasz, újra aliz voltam: )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése