Éreztétek már ti is biztosan, hogy haladtok egy úton, de valahogy sosem lesz vége. Igaz?
Jelen pillanatban én is így érzem, azzal a különbséggel, hogy nem tudom még az útnak a nevét se, azt se honnan kezdődött, a végét így főleg nem látom, nem találom. Talán nem is keresem igazán..
Teljesen véletlen megint nem tudom miről beszélek. Ez mostanában így van. Meg vagyok kavarodva, túl sok benyomás éri a buksómat. Lassan már azt is csak azért tudom, hogy lány vagyok, mert barátom ebben megerősít mindennap. A nevemet is tudom.. egész jól állok. Végülis hazajutni bármikor haza tudok jönni.
Csak.. az a haza, az kinek mit jelent?
Nekem nem a szobámat, nem a lakást, valami teljesen más az otthon. Messze van, mégis mindig a hátam mögött, és csak én ismerem, nem látja senki más, csak én. Magába szippant, mint függő a kokaint. ( hüjj de érdekes hasonlat.. ) Magához húz, átölel a nyugalom, egy felsőbbrendű kapocs.
Hintáznék ezen a helyen. Szívesen megörökíteném nektek fényképen, de ezt csak olyan láthatja, aki engem igazán ismer, és emellett olyan képzelőerővel rendelkezik, mint egy ovis, aki túl sok lekváros buktát evett és túlontúl sok mesét nézett.
Akárhogy is, nem létezik ilyen ember, pedig jó lenne valakivel megosztani ezt. Van, aki engem ismer, van aki a képzeletemet. Olyan nincs, aki mindkettőt.
szevasz tavasz, aliz voltam: )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése