Isten ?

Aki sehol sincsen.




Megvágta az ujja hegyét, és vér csordult ki a kis résen. Egy kis apró seb, melyet mégis mélyen érez, szívében, lelkében, elméjében. Mintha egy újabb élettől kellett volna elköszönnie.. és még mindig nem a sajátjától.

~~ Bonyolult dolog ez az emberi agy/szív. Igazából gondolkodtál már rajta, hogy nem a szíveddel érzel. Ha reálisan átgondolod a helyzetet, és figyeltél egy-két biosz órán, akkor rájössz, amire én is. Csak vért pumpál a mocskos ereidbe, szerveidbe. Az agy irányít mindent. A túl sok tündérmese okozta, hogy a realista gondolkodásmód fő tételeit más, úgymond "szebb" körítésben tálalod. Szívemből szeretlek - micsoda bugyuta kifejezés.
Mégis nekem a világot jelenti.
Nem tudok és képtelen vagyok reálisan gondolkodni, nem fogom fel a tényeket. Talán ezért éltem túl. Ezért vagyok itt, pont itt, mert egyszerűen még mindig nem hiszem el, hogy nincsen/nincsenek azok az emberek körülöttem, mint pár évvel, hónappal, nappal ezelőtt. Igazából mindig is tudtam, és tudni fogom, hogy én űzöm el az embereket saját magam mellől.
Ha valaki közel kerül hozzám, és megszeretem, azt rögtön ellököm. [ Értitek amúgy, amit hablatyolok, vagy feleslegesen írok, már megint csak a saját kis lelkemnek? ] Hiába kötődöm az illetőhöz, rájövök, sosem lesz minden a régi, így inkább nem akarok senkinek se egy olyan képet mutatni, ami hamis.
Hamisak az érzéseim. Én csak keresgélem azt az embert, aki pótolhatná. De bolond vagyok, hisz egyetlen emberi tudatot sem lehet pótolni. Még a rendkívül egyszerűeket sem.
Tulajdonképpen nem tudom, még mit keresek itt. Elsüllyednék. Mennyi ember szerethetett volna meg igazán ebben a három évben?! Egyiknek sem hagytam. Még egy picikét sem.
Bánom, de visszacsinálni nem lehet. A kimondott szavak beleégnek az elmébe. Beleégnek a szívedbe. Lehet nem is akarom visszacsinálni. ~~


Sodródik, álmában vérben úszik, mégis átgondolja az egészet. Szívében nincs űr, mert megtalálta saját magában akit keresett. Megijedt, és belekönnyezett, hulltak könnycseppjei, s keveredtek édes vérével. Fuldoklott, és meglátott pár homályos arcot. Szereti őket, de a ködben elengedte kezüket, és ők már messze járnak. Az egyik túl a csillagokon, a másik túl Szófián, a harmadik pedig itt ül mellette, mégis a vállára üt, és odébb ül.


~~ Csekély dolgok azok, mik boldoggá tesznek engem. Olyanok, mint például a hűs szellő. Mikor babusgat, mikor meséket súg a fülembe, mikor összekócolja hajamat és elmémet. Csillagos égbolt, amire ha felnézek olyan, mintha mindig máshol lennék. Az a két szép szempár, amitől mindkettőt érzem.
Mindössze ennyit kérek: hogy sose hagyjon el az érzés. ~~


Bámul, szinte alig lát már. Könnyei elhomályosítják elméjét. Borúja fejét hasogatja. Mégis kezén érzi a szorítást. Mellette van, akit még sosem szerethetett igazán, akit még sosem ölelhetett igazán. Szereti. Meghalni képes lenne érte. Sosem volt szerelmes, nem tudhatja milyen érzés. Nincs elég fantáziája ahhoz, hogy elképzelje milyen lehetne az, ha valakit ennél is jobban szeretne.
De egy hang megsúgja a választ: ennél jobban soha többé!




szevasz tavasz, aliz voltam.