Szóval izé.
Vannak, mégis valahogy nem léteznek. Szeretnek, mégis valahogy nem érdekled őket. Veled sírnak, mégis olyan, mintha millió kis kacajt ejtenének ki a torkukon. Törődnek veled, mégis úgy érzed a fejeden ülnek, és elnyomják a kreativitásod.
Ismerős?
Sosem akartam ilyesmit. Jó lenne újra óvodásnak lenni. Jó lenne, ha csak pár ember lenne körülöttem. Csak az a pár. Most már biztosnak látszik, hol fogom folytatni az életem..
Van egy veszett nagy város, két kicsi emberrel, és én, a legkisebb. A legbátyóbb bátyó és a legszerelmesebb kiskölyök, vagyis akikkel embernek érzem magam. Nem fog hiányozni a sok hazugság, a sok félrebeszélés, és hogy az összes arcot tudom egy legkevésbé sem erkölcsös történethez csatolni. Hiányozni fogok annak a sok 'barátnak', akik mindig csak egy mosolyt akartak, akik mindig miattam lettek jobban, - bár én tőlük soha - attól a pofazacskótól, ami a bolondságba rángatta őket.
Bocsánat, hogy benneteket barátnak neveztelek. Barátok vagytok, itt Kecskeméten, de máshol már csak szürke foltok, hisz tudom, többet nem találkozunk. Ez az utolsó nyár, hogy engem és a pofazacskót láthatjátok és érzékelhetitek. Nincs több fotó, nincs több vállamon sírás, nincs több twister a főtéren. Csak a szürke hétköznapok. Talán észre fogjátok venni, hogy az én hülyeségeim nélkül, semmit sem érnek majd a kedd délutánok és a szerda reggelek. Talán rájöttök, hogy barátként tekintettem rátok.
Szeretettel: Aliz
Aliz, aki mindig mosolyog, mindig boldog, mindig segít. Aliz, akinek semmi sem fáj, akinek az öccse a mindene, aki mindig bírt valami pozitivat is mondani.
Üdvözlettel: Aliz
Aliz, aki valójában a félig még mindig a múltban él, aki valójában meghalna, csak hogy újra lássa Őt. Aliz, akiről sosem tudtátok, mennyire mást érez mikor mosolyog, akiről sosem fogjátok megtudni a teljes igazságot, aki most már csak két emberért él.
szevasz tavasz, aliz voltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése