képzeltem

A kulcsot a zárba véste, fordít, és kattan.
Kilincsre emelte barátságosan kis kezeit, és lábujjhegyen lépett be a lakásba.
Egy szoba volt, alig több. Ágy és szekrény. Takaró és kispárna, szekrény és íróasztal. A falak tengerszínűek, a parketta recsegett, az ablakok pedig homályosak voltak.
A falakon mindenütt képek. Kis kép, nagy kép, teli és üres keretek mindenhol. Az íróasztalon egy csorbult csésze, aljában még ott volt a reggeli tea íze. Mellette egy toll, egy ceruza és egy rakás összegyűrt papír. Szinte már hegyként tömörültek össze. S egyiksem volt üres.
A lakás minden szegletében ott volt az élet, ott volt a szenvedély. Csak épp ott nem, ahol Ő állt.
Puhatalpú vászoncipőben, kék farmerban, fekete szövetkabátban. Ott állt, hatalmas sárga sál mögé bújtatva azt a csintalan mosolyt, és csak arra figyelt, hová tűnt mindenki?
Levetette hófehér bojtos sapkáját, a sálát nyakáról letekerte, és még mindig lábujjhegyen állva figyelt. Egy pisszenést sem hallott. Ruháit a szobában széthordta, és közben a fürdőben engedett magának forró vizet. A konyhában sem talált senkit, se az ágy alatt.
Mikor már teljesen levetkőzött, törölközőbe tekerte magát, haját leengedte, talpáról a szöszt lesöpörte, és óvatosan lépett a forró vízzel teli kádba. Belefeküdt, fejét hátra borította, smaragd szemeit lehunyta, vett egy mély lélegzetet, és elmerült a vízben. Vörös festéket úgy engedte a haja magából, mintha vér oszlana fátyolosan a vízben. Nem kapkodott levegőért, érezte, hogy a víz magához húzza, és élteti.
Elképzelte, ahogy a hatalmas kék óceánon lebeg. Egyedül, csendesen, hullámzó testtel.
Mindig is félt a víztől, kicsi kora óta nem szerette. Tizenévesként sem mert túl messzire menni a Balatonba. Valójában semmilyen vízbe, és most a legnagyobb vágya, hogy a víz magába fogadja úgy, ahogy a sellőkkel teszi. Elmarja őket a szárazföldről, mikor senki sem figyel épp rájuk, s gyermekévé fogadja őket.
Szinte már a szíve sem dobogott, mikor megtört az álomkép.
Fuldokolva vette a levegőt, és mikor felnézett egy kék szempár fogadta. A meleg párától semmit sem látott, és szemei is már vörösek voltak a habos víztől. Mikor feleszmélt, a kád szélébe kapaszkodott, de az a szempár már sehol sem volt. Kimászott a már hideg vízből, és törölközőt terített magára. Lábairól és hajából folyt a víz, de ez cseppet sem érdekelte. Körbenézett a lakásban, s meglátta azt a szempárt. Az ajtón egy fekete képkeretben, onnan mosolygott rá. Ezer közül megismerte, hiszen a világon csak egy embernek ilyen kék a szeme. Pont, mint az óceáné.
Kövér könnyek gurultak le az arcán. Leeresztette sarkát, tekintete kitisztult, és úgy mosolygott, mint 14 évesen, mikor először látta őt.



Megmutattad a helyes utat. Nem merülhetek el a sajnálatban. Hiszen akiket szeretek, megkövetelik tőlem az életet.
Köszönöm.




szevasz tavasz, aliz inkább tusol. : )