anything could happen in a next few hours

Úgy tűnik nem kell nekem döntenem.

Lassan sétált az utcán, talpa érezte a térkő domború széleit, haja sütkérezett a napfényében, puha kezei érezték a szél játékosságát, de ennek a napnak is, mint mindegyiknek vége lett. A nap elbújt, és nem akarta többé a lány haját simogatni. A szél elcsendesedett, már nem suttogott verseket, és a cipő is nyomni kezdte lábait. Valami történt, aztán vége lett, és újra kezdődött az elejétől.
Arca kivirult, nyaka sem állt már görcsben, és a tüdejében olyan tiszta levegőt érzett, mint még soha. Éjszaka, amikor csak egyedül mászkált, már nem bántotta kétség, vagy szenvedés. Tudta mit akar, és mit fog tenni. Nem bánta már, ha fáj gyenge lelkének, nem félt már annyira a jövőtől.
Leült a város egyetlen dombjára, és a csillagokhoz fordult: Jó lesz ez így?
A csillagok nem feleltek, de fényük oly csodás volt, betakargatták az eget és elnyomták a jelzőlámpák fényét is. Válasznak vette, és tudta, nem lesz csalódás, mert elolvasta már ezerszer a könyvet... Amiért megküzdünk és megszenvedünk, az az álmunk, és az álmunk megkaparintása sosem lehet csalódás. Tévedés talán, de még mindig hisz a csillagokban, tiszta csillogásuk elvesz minden rosszat, és nem hagynak maguk után mást, mint eufóriát.

Egy évvel ezelőtt, ugyan itt ült, és az apró fények választ adtak a kérdésre. Úgy is történt, visszakapott mindent, igaz gyötrelmes napokat élve meg, barátok és társak nélkül. De újra tudott mosolyogni. Az ösztönei azt súgták: küzdj az emberekért, küzdj azért, aki vagy, vagy aki valóban szeretnél lenni!
Megfogadta a tanácsot, és most hiába ül megint a dombtetőn; boldog. Megérte szenvedni, mert a végén elnyerte azt a hatalmas dolgot, amit viszonzásnak hívunk. Újra megtalálta a barátait, újra tudtak nevetni, újra tudtak beszélgetni az élet jövés-menéséről.
Most ugyanott ül igaz. De nem fél, hogy szenvedni fog, mert most nincs egyedül. Mellette kuporog az összes pajtása, és most ők játszák az érzékeket. Az egyikkel lát, a másikkal hall, a harmadikkal érint. Nem kell neki dönteni, rájuk hagyatkozik. Tudja, hogy ha szenvedés is marad az egészből, akkor  is boldog lesz, mert ezt együtt csinálták végig.






szevasz tavasz, aliz ül a dombtetőn.

~

mosolyodba bújnék

csillagok

Féltve őrzött álmok, ámuló vágyak, szerelmes versek és szeleburdi csacsogások néznek le ránk minden éjjel. Tele élettel, reménnyel. Mosolyogva lesnek minket. Azon a millió éven mosolyognak, amit mi sosem láthatunk. Ismerik a világunkat, amióta csak homokszemből egy hatalmas lélegző gömb született. Sajnos mi az övéket sosem fogjuk így megismerni. Egy talpalattnyi földről lessük őket, csodálva, szerelmesen, várjuk a válaszokat, és próbáljuk velük feledni a múltat.
A fűben fekve társunk csak a csend. Csak ül mellettünk, átkarol, betakar, és melegnek érezzük a végtelen fűtenger hideg harmatos csillogását. A sípoló hűvös szél csókolgatja arcomat, és mosolyra húzza a számat.

Nézem a hatalmas kék vászont, a hófehér fényfoltokat számolom, míg megszorítod a kezem, és felmutatsz egyre: - Látod? Olyan magányos, mégsem érdemli meg. A legfényesebben világító csillag, bevilágítja az egész világot, és mégis egyes egyedül van. Ilyen vagy te is.

Tartózkodva nézek rád, és tekintetem elárul engem, mit érzek és gondolok: ugyanezt. Nincs ember, aki nálad szebben ragyogna, nincs melletted bánat, se kétely.
Fekszünk egymás mellett, karjaink belesüppednek a zöld tengerbe, az ujjaim görcsösen szorítják a tieidet. Olyan távol fekszel tőlem, mégis.. Érzem a szívverésed, a bőrömön érzem szuszogásod mélységét, érzem minden egyes mozdulatod a szél cirógatásában. Leveszem szemeim egy pillanatra a csillagokról, feléd fordulok, és belémhasít, hogy mégsem vagy itt. Nem tudom mit tehetnék, inkább visszafordulok a csillagokhoz, és várom a tekintetet, ami majd megment a semmi közepéről.

És így lesz.

A csillagok közt nincs boldogság, vagy bánat. Ők mutatják végtelen fényed útját. Hogy merre tarts, hogy kinek szorítsd a kezét, hogy kivel nevess a legjobbakat. És hogy kik legyenek azok, akiket a szívedbe zársz. A legbelsőbb szobába, ahonnan nincs menekvés. Amelyik szobán nemhogy kulcslyuk, kilincs, de még ajtó sincs. A bejáratot a csillagok mutatják nekünk, s a kijáratot a szív sem ismeri.
A csillagok értünk hullnak és teljesítik legszebb álmainkat. Becsüljétek őket !


szevasz tavasz, aliz csillagokat les.

thank god, it's wonderland

"Jó lenne, ha minden a régi lenne"

Hányszor kérleltem, hogy legyen így. Hányszor próbáltam helyre hozni mindent. Megtettem mindent, egyetlen dolgot kivéve: várni.
Nem szeretek várni, úgy gondolom, az a gyengék játéka. Küzdöttem, hogy visszakapjak mindent, és mindenkit, de nem működött a módszer. Valahol a Feladás határán járva leültem törökülésbe, ölembe tettem a kezem, sóhajtottam egy mélyet a tejködbe, és vártam.
Vártam valamiféle csodára, amitől jobb lesz majd, amitől kicsit újra érezhetem az egészet. Hogy fontos vagyok nekik is, pont úgy, mint ők nekem. Nem történt semmi, annyira nagy volt a csend, hogy elgondolkodtam, talán már nem is vagyok ebben a világban. Talán már nem is létezem, és csak kezükbe temetik arcukat, hogy hová lettem.
De nem így volt. Ők is ugyanúgy mellettem ültek a határon. Csak a tejködtől nem láttuk egymás fáradtságát. Nem láttunk semmit tisztán, nem hallottunk és éreztünk semmit. Csak tátongó ürességet, és hogy messze jár a múlt, hogy messze járunk egymástól.
Azt a bizonyos múltat is, legjobb lenne meg nem történtnek nyilvánítani, de ezt is csak együtt lehet elérni. Bátrak voltunk mindannyian, és átléptük a határt. Ugyanabban a pillanatban, és mihelyst két lábbal álltunk ott, a köd feloszlott, és vele minden kétségünk és bánatunk.
Akkor ott álltunk egymással szemben, elhidegült arccal, és rájöttünk, hogy a ködtől, rosszul olvastuk a táblát:
amíg mi azt olvastuk Feladás, valójában Odaadás volt. Elmosolyodtunk, és elsétáltunk együtt.
Elfelejtettük a múltat, de mégis minden olyan volt, mint régen. Ugyanaz a társaság, ugyanaz a móka. Mostmár minden rendben, minden a helyén. Én a helyemen, és ők is. Egymás mellett, kacsó a kacsóban, mosoly a mosolyban.

Szóval köszönet, hogy itt vagyunk mindannyian.


szevasz tavasz, aliz sosem lesz többé egyedül.

the white rabbit again

Tökéletes napra kelt, még csillagos volt az ég, mikor elindult. Hűvös volt  a hajnal, és lépteit leste a hold féltölte. Mikor a temetőhöz ért olvasta a neveket, számolta mennyi lépést kell tennie a végéig.
Gyenge szívében megfogalmazódott egy kérdés, de el is illant, mikor egy fehér valami ugrált el előtte. Nem látta mi az, de utána ment, benézett a végtelen borostyán közé, fák mögött mászkált, mint valami lidérc, de végül egy sírkő mögött lelt rá a fehérségre. Egy fehér nyúl remegett a fűben, szemeiben egy végtelen történet látszott.Úgy döntött magával viszi. Fel kapta a nyuszit és tovább indult.
Leült a fülkébe és a fehér nyuszit simogatta, ujjaival dörzsölgette apró füleit, egy dalt dudorászott neki:

' nyúl és macska,

házban laknak,

volna benne minden,

rajtuk lakkcipő, cilinder,

néha így álmodom. '

A fülkéből figyelte közben a suhanó fákat, számolta a megállókat. Itt a végállomás, de a nyuszi még mindig a kezében volt. Ott volt mikor a metróra szállt, és ott volt, mikor az iskola utcájához ért. Belépett a kapun, és megkereste az osztályt, leült a hátsó padba, és a nyuszit babusgatta. Rengeteg új arcot látott befutni az osztályterem ajtaján, mindegyikőjük derűsen mosolygott, megölelték egymást, pacsik csak úgy csattantak. Ő is elmosolyodott, és tudta, hogy jól döntött. Életében először, nincs hiba a döntésében. Vicces új társai szóval bírták, és mikor már észbekapott, a téren ült velük, mezítláb, egy-két  csésze tea társaságában. Akkor már kicsit sem érezte azt a bújkáló félelmet a lelkében, és meglátta, hogy nincs már az ölében a kis fehér nyuszi. Köd előtte, köd utána, talán már sosem látja viszont.


szevasz tavasz, aliz kétsége elugrált.

L, mint J

Sajnállak.
Olyan embereket vesztettél önzőséged és kétszínűséged miatt, akik imádtak téged. Miért jó ilyennek lenned?  Miért kell más neve mögé bújnod, miért kell olyanokat tenni, amit csak azért teszel, hogy eleget tegyél annak, ami valójában nem vagy?! Más akarsz lenni, mint aki valójában lehetnél.
Sosem voltál egyikünknek sem jó barátja, főleg nem szerelme. Egyáltalán hogy van még benned annyi tartás, hogy köszönj az utcán és hozzám szaladj egy ölelésért, amikor te is tudod, már semmi sem olyan, mint akkor régen?
Hányszor próbáltam helyre rakni a bunkóságodat, és hányszor húztalak ki a kulimászból? Én nem tudom megszámolni a kezeimen.. Te megtudod számolni hányszor segítettél rajtam, úgy igazán?

Sajnálom, hogy még én sem tudtam jó embert faragni belőled, azt hogy még így is megkapod azt az ölelést, és hogy még így is örök életemben emlékezni fogok rád, mint arra a lányra, aki lehetővé tette, hogy 3 hihetetlen különleges embert ismerjek meg, akik mostanra jóbarátaim lettek.

Talán miattuk és az ő beléjük fektetett energia, szeretet és törődés miatt nem fogok sose haragudni rád, úgy istenigazából. Ha nem lennél, és nem lennél olyan, amilyen, őket sosem ismerem meg, és most szegényebb lennék.

De megköszönni sosem fogom, amit velük és velem tettél, vagy épp teszel. Még ha ezzel én rengeteg tapasztalatot is nyerek: )

inspiráció egy csésze teából - a török hullám

Álmomban újra levelet olvastam, emlékszem minden sorára:

~ Szia Husi!

Szeretnék mesélni neked egy történetet. Ez egy török fiú története, aki kereste a boldogságot. Még mielőtt lelőnéd a poént, igen, megtalálta.

Szóval...

Hullámzott a tenger, robajlott a víztömeg, és süvített a szél. 

Belekapott a lány vörösen fénylő hajába, és érezte, ahogy simogatja. Lágyan ért hozzá, a puha szellő ujjaival játszott domborulatain, érintetlennek hitt arca fehér volt és szemei akár a legzöldebb smaragd, ajkai, akárcsak a legédesebb méreg. 

Mikor a fiú felébredt álmából a lány már eltűnt. Nem látta sem őt, sem pedig a tengert. Csak bámult meredten a plafonra, és azt suttogta, szinte száját sem nyitotta: megtalálom. 

Kimászott a frissen mosott takaró alól, nyújtózkodott egy hatalmasat, és kiment a konyhába. Elkészítette a teát, mondott egy fals imát és elkortyolgatta a forróságot. Imádta, ahogy a torkán végig szalad a meleg íz. Miután megitta, kiszaladt az utcára körbe nézett, és egyenesen előre neki vágott a kutatásnak. Talált hasonlóakat az álmában látott lányhoz, talált szebbet és csúnyábbat is, mégis tudta, hogy nem ők azok. Járta az utcákat, hihetetlen távolságokat tett meg a cél érdekében. Időtlen ideig rótta az országutakat, míg nem egy hatalmas város széléhez ért. Már maga sem tudta, hogy milyen városban van, csak azt tudta, ez egy újabb lehetőség, hogy meglássa az álombeli lányt. Szinte perceknek tűntek az elmúlt évek, és még mindig a lányt keresi. Nem álmodott újra, nem emlékezett egyik álmára sem, pedig a lány minden este homlokon csókolta, és hívta magához. Amikor a török fiú már megunta a keresést, úgy döntött új életet kezd ebben a hatalmas városban. Magáénak érezte a helyet, az embereket, mégis valami hiányzott. Persze ő elhesegette a gondolatot, hogy talán mégis tovább kellene keresnie a lányt. A fiú pár hónap után a városban megtalálta önmagát, a barátait, s az igaz szerelmet. A lány az álomból pedig szépen lassan elhalványult. A fiú boldognak érezte magát, pedig a szíve mélyén ő is tudta, hogy egyáltalán nem az. Egy nap aztán, újra vele álmodott, de már feladta a harcot, és nem fogott neki a keresésnek. Kisétált a lakásból, és a zsúfolt város egy szegletében várt. Várt valamiféle jelre, vagy biztatásra, s mikor megkapta a lélegzete is elállt. A lány jött vele szembe. Bár    nem volt rajta semmi sem olyan, mint az álmában, mégis az arca kitűnt a tömegből, és rögtön felismerte, hogy ő az. Elsétált mellette, utána nézett, és hazament. A következő nap, ugyanabban a percben, ugyanabban az utcában, megint látta azt a lányt, mostmár egymásra mosolyogtak, de a fiú még mindig nem szólt hozzá. A következő napokban, minden nap délután ugyanabban az órában és percben egymásra mosolyogtak, míg a fiú megszólította. A lány csengőbongó hangon válaszolt neki, és izgatottan várták a következő napot, mikor megint találkoztak. A fiú ígért egy meglepetést, és megígérte, hogy elviszi a lányt a tengerparthoz. Így is lett. Évek teltek el, mindennap találkoztak, és egymásra mosolyogtak, míg nem a tengerparton mosolyoghattak egymásra. A fiú a szemébe nézett, és elveszett abban a smaragd színű fényben, beledúrt a lány hajába, amin a nap fénye vörösen játszott, és akkor látta meg ott, hogy valóban Ő az a lány, ő az az álmából.

S mikor ajkuk a másikhoz ért, akkor érezte meg mennyire édes méreg a szerelem.

Remélem tetszett, és remélem mindig ott maradnak a tengerparton ők ketten. 

Láttalak téged boldognak, és szomorúnak, de szerelmesnek most először. Tartsd meg azt a török fiút, hogy végre az igazi Aliz maradhass. Örökre. Pótolhat mindenkit, akit elvesztettél, pótolhat akárkit a múltadból. Még engem is ~

Régen álmodtam ilyen szépet, köszönöm.

szevasz tavasz, aliz hihetetlenül boldog.