szilánkosra

Nem telt el óra, hogy ne gondoljak arra a végtelenre.


Folyton zúgott a fülemben a hangja, s amikor lefeküdtem fáradtan, kialvatlanul, az első dolog, ami megláttam a csukott szemem mögött, az a kék szempár volt. Az övé.

Az öreg hajó mosolya, a fáradt test szerelme, a hatalmas hullámzó kék. Minden együtt. Meg volt benne a jó és a rossz együtt. Féltés, és közöny; baráti érdeklődés, és valami hihetetlen túlfűtött vágy.



Beleégett az egész a fejembe, talán a szívembe is. De az a legfontosabb, hogy nem bánom. Elvarázsolta azt a hétvégét, a városból semmit sem láttam. Mégis olyan vigyorral hagytam el Őt és  mindenséget.


Majd erre is építkezhetek, s tanulhatok belőle. Minden rendben lesz velem ígérem. Nem felejtem, csak szép emlékké  alakítom.

Szeretlek benneteket srácok, hogy mellettem álltok mindig. Imádat a buksitokra.



szevasz tavasz, aliz most inkább rajzol.

végtelen

~ Emlékszem, mikor arról a lányról meséltél:
Nem hiszed, de én éreztem rajta, hogy mennyi keserűség és mennyi bánat lakozik a lelkében. Sosem tett volna olyat, amit a szíve diktál.
El tudod ezt képzelni? Azt tenni folyton, amit az eszed akar és kíván?
Én ekkor ezt válaszoltam: Nem, de nem is akarom.

Pedig nagyon sokáig így volt, én voltam az a lány, és féltem attól a tempótól, amit  szívem diktál. ~



Hullámzó test a vízen. Csak lebeg, sodródik a türkiz fodrokkal. Karjait széttárva simogatja a kék tükröt, néhol érdesen megkarcolja ujjait, de a test mégis csak melegszik, ki nem hűl, és mosolyog. Derekán fénylik a Hold fénye, bőrét a só puhítja. Még csukva a szeme, nem néz az égre, csak érezni akarja azt a végtelen óceánt, ami körül öleli.
A víz tartogat számára meglepetéseket, veszélyt, még talán egy csekély szenvedést is, de ő csak lebeg, és érzi, ahogy a tenger hullámai simogatják. Ahogy fülében morajlik a kékség, hallja minden csillag énekét, hallja minden apró teremtés szívdobogását.
Lelke kézenfogva sétál az érzéssel a mélykék tükrön, keresi a csillagok fénylő játékát, és figyeli a horizontot. Egy öreg hajót pillantott meg. Szakadt, kosztól sárga vitorlákkal, hínáros, és algától zöldülő horgonnyal, és egy aprócska lyukkal a hajófenéken. Lassan és hosszan süllyedő hajó ez, mégis ezen a gyönyörű kéken úszik. Talán ez az óceán igazi valója, ez a rozoga hajó, de az igazság az, hogy a víz ezt is körülveszi, s az érzés, így is különlegesnek látja.
Vajon laknak a hajón matrózok, utazók vagy bárki más? Vajon érdemes-e álmodozni afelől, hogy újra teljes pompájában fogja szelni ezt a végtelen mélységet?

Akármi lehetséges a világ peremén. 

A hajó is és a test is el tudna szakadni a kéktől. De akarnak ők elszakadni ettől a hihetetlenül végtelen mindenségtől?

A hullámokon nyugvó test, még mindig a víz szorító ölelésébe bújik,  hajó pedig ugyanott áll, lehorgonyozva, lassan fulladva. Az érzés pedig már rég a vízbe olvadt.
Nem történik semmi. A szél néha megfújja sima bőrét, néha belekap a rongy vitorlákba. A hold és a csillagok fénye játszik rajtuk.
Ők pedig élvezik, hogy teljesen elvesztek a végtelenbe.








szevasz tavasz, aliz lélegzik.

csak tagadja

Ahogy a hajamból a festék fakul, úgy fakulnak az emlékek és tisztul a szívem. A víz mossa le a koszt és a port, a nem maradandó dolgokat, és ezek mind-mind lefolynak a csatornába.
Ujjaimmal igazgatom a már száraz és vörösesen csillogó hajam, jobb oldal, bal oldal, jobb kéz, bal kéz, hanyatt és előre dob, aztán előre és hátra dob. Kész. Nem kell most fonogatni a gondokat az ujjaim körül, nem kell bodorgatni a kisujjamra a babahajakat. Most csak így leendegve, semmi plusz hajlakk, semmi hab, semmi külön speckó cucc. A festék így is eleget takar az igaziból.
Vagy inkább az igazimat mutatja, nem úgy mint az eredeti unalmas szürkés barna hajam.


Bercivel meghódítjuk nyugatot, és reméljük mindketten elégedetten, és vidáman térünk haza. Semmi kétség, semmi megbánás, csak örömség. Pazarlunk pár expot a városra.




szevasz tavasz, aliz nem tudja mit csinál.

elisz lenni boldog

Annyiszor bújtam a saját mosolyom mögé, és annyiszor kebelezett be az élet, és köpött ki megrágva, hogy el sem hiszem, hogy itt tartok.
Megtörtént az elmúlt másfél év. Ha ez nem lett volna, akkor most nem lennék ilyen hihetetlenül boldog.
Az utolsó fél évben megküzdöttem mindennel, amivel emberfia meg tud. Szinte már nem is láttam az alagút végén a fényt, csak csináltam, mentem előre, igyekeztem. Aztán mikor kicsit úgy éreztem, hogy hiába, akkor ütött be, hogy minden a régi.

Feltűnt, hogy mellettem vannak, akik igazán hiányoztak. Előttem volt minden, amit végig jártam, és minden, ami jöhet, ha így folytatom a továbbiakban.

És így is fogom. : )




szevasz tavasz, aliz még mindig kicsattan: )

anything could happen in a next few hours

Úgy tűnik nem kell nekem döntenem.

Lassan sétált az utcán, talpa érezte a térkő domború széleit, haja sütkérezett a napfényében, puha kezei érezték a szél játékosságát, de ennek a napnak is, mint mindegyiknek vége lett. A nap elbújt, és nem akarta többé a lány haját simogatni. A szél elcsendesedett, már nem suttogott verseket, és a cipő is nyomni kezdte lábait. Valami történt, aztán vége lett, és újra kezdődött az elejétől.
Arca kivirult, nyaka sem állt már görcsben, és a tüdejében olyan tiszta levegőt érzett, mint még soha. Éjszaka, amikor csak egyedül mászkált, már nem bántotta kétség, vagy szenvedés. Tudta mit akar, és mit fog tenni. Nem bánta már, ha fáj gyenge lelkének, nem félt már annyira a jövőtől.
Leült a város egyetlen dombjára, és a csillagokhoz fordult: Jó lesz ez így?
A csillagok nem feleltek, de fényük oly csodás volt, betakargatták az eget és elnyomták a jelzőlámpák fényét is. Válasznak vette, és tudta, nem lesz csalódás, mert elolvasta már ezerszer a könyvet... Amiért megküzdünk és megszenvedünk, az az álmunk, és az álmunk megkaparintása sosem lehet csalódás. Tévedés talán, de még mindig hisz a csillagokban, tiszta csillogásuk elvesz minden rosszat, és nem hagynak maguk után mást, mint eufóriát.

Egy évvel ezelőtt, ugyan itt ült, és az apró fények választ adtak a kérdésre. Úgy is történt, visszakapott mindent, igaz gyötrelmes napokat élve meg, barátok és társak nélkül. De újra tudott mosolyogni. Az ösztönei azt súgták: küzdj az emberekért, küzdj azért, aki vagy, vagy aki valóban szeretnél lenni!
Megfogadta a tanácsot, és most hiába ül megint a dombtetőn; boldog. Megérte szenvedni, mert a végén elnyerte azt a hatalmas dolgot, amit viszonzásnak hívunk. Újra megtalálta a barátait, újra tudtak nevetni, újra tudtak beszélgetni az élet jövés-menéséről.
Most ugyanott ül igaz. De nem fél, hogy szenvedni fog, mert most nincs egyedül. Mellette kuporog az összes pajtása, és most ők játszák az érzékeket. Az egyikkel lát, a másikkal hall, a harmadikkal érint. Nem kell neki dönteni, rájuk hagyatkozik. Tudja, hogy ha szenvedés is marad az egészből, akkor  is boldog lesz, mert ezt együtt csinálták végig.






szevasz tavasz, aliz ül a dombtetőn.

~

mosolyodba bújnék

csillagok

Féltve őrzött álmok, ámuló vágyak, szerelmes versek és szeleburdi csacsogások néznek le ránk minden éjjel. Tele élettel, reménnyel. Mosolyogva lesnek minket. Azon a millió éven mosolyognak, amit mi sosem láthatunk. Ismerik a világunkat, amióta csak homokszemből egy hatalmas lélegző gömb született. Sajnos mi az övéket sosem fogjuk így megismerni. Egy talpalattnyi földről lessük őket, csodálva, szerelmesen, várjuk a válaszokat, és próbáljuk velük feledni a múltat.
A fűben fekve társunk csak a csend. Csak ül mellettünk, átkarol, betakar, és melegnek érezzük a végtelen fűtenger hideg harmatos csillogását. A sípoló hűvös szél csókolgatja arcomat, és mosolyra húzza a számat.

Nézem a hatalmas kék vászont, a hófehér fényfoltokat számolom, míg megszorítod a kezem, és felmutatsz egyre: - Látod? Olyan magányos, mégsem érdemli meg. A legfényesebben világító csillag, bevilágítja az egész világot, és mégis egyes egyedül van. Ilyen vagy te is.

Tartózkodva nézek rád, és tekintetem elárul engem, mit érzek és gondolok: ugyanezt. Nincs ember, aki nálad szebben ragyogna, nincs melletted bánat, se kétely.
Fekszünk egymás mellett, karjaink belesüppednek a zöld tengerbe, az ujjaim görcsösen szorítják a tieidet. Olyan távol fekszel tőlem, mégis.. Érzem a szívverésed, a bőrömön érzem szuszogásod mélységét, érzem minden egyes mozdulatod a szél cirógatásában. Leveszem szemeim egy pillanatra a csillagokról, feléd fordulok, és belémhasít, hogy mégsem vagy itt. Nem tudom mit tehetnék, inkább visszafordulok a csillagokhoz, és várom a tekintetet, ami majd megment a semmi közepéről.

És így lesz.

A csillagok közt nincs boldogság, vagy bánat. Ők mutatják végtelen fényed útját. Hogy merre tarts, hogy kinek szorítsd a kezét, hogy kivel nevess a legjobbakat. És hogy kik legyenek azok, akiket a szívedbe zársz. A legbelsőbb szobába, ahonnan nincs menekvés. Amelyik szobán nemhogy kulcslyuk, kilincs, de még ajtó sincs. A bejáratot a csillagok mutatják nekünk, s a kijáratot a szív sem ismeri.
A csillagok értünk hullnak és teljesítik legszebb álmainkat. Becsüljétek őket !


szevasz tavasz, aliz csillagokat les.