újra homlokon csókolt

Tegnap éjjel annyit forgolódtam az ágyban, hogy szinte a szédüléstől aludtam el.


Nem voltam magasabb egy hüvelyknél. A virágok szirmai felém magasodtak, és a napfényt színesen szűrték meg. Pöpec is ott trappolt mellettem. Tengerkék felsőmnek a szélét rágcsálta, és úgy követte minden lépésem. A nagyra nőtt liliomszálak és rózsák valami különös idegen nyelven cseverésztek. A kis ibolyák cserfesen kuncogtak a hóvirágokkal egyetemben.
Az ösvény végén két fehér tulipán hajolt egymásra. Olyan kis kedvesen ölelték egymást, miközben Pöpeccel átbújtunk alattuk.
Itt egy kapu. Vagyis csak a kerete. Sötét meggy színben pompázott, és apró kamillákkal volt díszítve. Átlépve a kereten egy irgalmatlan hosszú asztalt láttunk, aminek a végén ott ült Nyúl úrfi.
Nyúl úrfi kifejezetten olyan volt, mint az a manó két napja. Emlékszem ezekre a szemekre. Igaz akkor nem teázgatott nyugodtan egy elvarázsolt erdő közepén.
Fehér porcelán csészéből itta a teát. Kis méhecskék voltak ráfestve, a kannák pedig egytől egyig színváltósak voltak.
Intettem, és köszöntem illedelmesen, ahogy ezt egy kis hölgytől várják:
-Szervusz Nyuszi úr! Látom türelmesen vártál.
Magam sem tudom, honnan pattant ki a fejemből, hogy épp rám vár. Hiszen ki tudja még, kiket vár.. vigyorkandúrokat, meg kalapos, fura figurákat.
- A hollón ugyanúgy lehet írni, mint repülni az íróasztalon! -mondta köszönés nélkül.
Pislogtam rá párat, és leültem vele teázni. Mintha csillió éve ismernénk a másikat.







szevasz tavasz, aliz voltam.

Pöpi

Pöpec az én kedves, képzeletbeli paripám.
Magas, szinte alig tudok felmászni rá. Patái hangosan trappolnak a macskakövön, s hosszú izmos lábai minden akadályt átugranak. Fekete zoknikat hord, és szügye széles, ölelnivaló. Nyaka olyan ívben hajol, mint a legszebb füzek a Tisza parton. Háta rövid, épp csak én férek rá. Sörénye és farka ébenfekete, ami tökéletesen illik a koszos homokszínéhez. Bóbitája a jobb szeme fölött lóg.
Azok a csudiszép sötét szemek... el lehet bennük veszni.

Egyetlen egy gond van Pöpeccel. Nem szereti a kockacukrot, sem a répát, de még a zabot sem.
Darált ész az ő kedvenc nasija. Ezért ritkán látom őt. Pontosan már 2 éve láttam utoljára, amikor loptam neki  eszet egy fiútól.
Pont olyan boldog voltam akkor, mint most. És Pöpec megint előbújt. Követ engem a szobába, az utcára, a kertbe. Mindenhol ott van, még a wc-re is utánam jön. Cserfes és huncut kis dög.
Csak én látom őt, meg az, kinek az eszét eszi.
Legalábbis ezt állítja. Az előző vacsorája sosem látta őt, sosem hallotta. Hogy a mostani fogja-e, az csak a fiútól függ, akitől ennivalót loptam a lovamnak.

Talán furcsa, de  Pöpec úgy változik, mint amilyen eszet rágcsál. Volt már ő teljesen koromfekete, sőt, hófehér paripa is. Láttam már őt páncélban, de virágkoszorúba bújva is. Láttam először kövéren, s csontig fogyva, mikor a leggonoszabb ember eszét ette. Hiába az én lovam, nem én éltetem őt; hanem azok az agytekervények, amiket másoktól lopok.
Ez a ló olyan, mint egy kaméleon és szivacs együtt. Amit magába szív,-ez esetben töm- ahhoz alkalmazkodik.

Most a legszebb. Ilyen szép és tökéletes alakja sosem volt még. Mintha csak egy művész rajzolta volna le, miután megkérdezi tőlem, hogy "milyen egy ideális pacó?".


Nos ilyen, mint most Pöpec.

álommanó

Homlokon csókolt, és hanyatt estem.

Felkeltem és a homokban sétáltam. Jobbról fák, balról folyó, fentről a csillagos ég mosolygott magában. Álltam és a lábaimat bámultam. Olyanok, mint két cipó. Két frissen sült pici kis zsemle.
Felnevetett valaki a fák közül. Nem igazán érdekelt, hogy ki játszik ilyet, így tovább játszottam.
Lábujjaim között fúródott ki a homok. Csikis volt, de mégis olyan selymes, és puha, mintha tejszínhabban taposnék. Megint kuncogtam. Próbáltam minél halkabban, hogy a fák most hátha nem nevetnek.
De egyre hangosabb volt a nevetés.
Abbahagytam, és hirtelen kaptam fel a fejem:
-csitt!-kiáltottam nevetve.
Úristen mit vihogok ennyit? -gondoltam magamban- Már megint minden hülyeségen nevetek. Legalább ilyenkor lennék komoly, amikor valaki leskelődik utánam.
Leültem a legszélső fa törzséhez törökülésbe, és vártam. Türelmesen fogok várni, amíg nem mutatkozik be. Vagy legalább mutassa magát.
Ismeretlen hang volt ez. Sosem hallottam még. Vajon csak ideképzelem a hangot?
Vagy valaki tényleg itt botorkál a sűrűben?
Ágreccsenést hallottam a hátam mögül. Odafordulok, és mit látok?
Egy manó. Sapkában. Borostával. Fura szerzet, olyan mint a Hófehérke egyik szereplője, csak épp fiatalabban. És nincs nála csákány.
Nem köszöntem neki, ő sem nekem. Csak bámultam. Nem mozdultam.
Felnevet, s azt mondja:
- Nagyokat pislogsz. Mert nagy zöld szemed van.
Akaratomon kívül, de elmosolyodok. Nem szóltam hozzá, talán a hangom is elment. Lehet, hogy csak én hallom magam.
- Nem. Én is hallak. - szól közbe a manó.- Üvöltenek a szemeid.


Felriadtam, és úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék.
Azt hiszem a manó leitatott álmomban.





szevasz tavasz, aliz voltam.

jó reggelt!

Csak annyit kérdezett: mi tart vissza?
Mi tart vissza attól, hogy elköltözzek, hogy valóra váltsam az álmaim?
Mi tart vissza a változástól?

Egy pillanatig a földet bámultam, ránéztem, elmosolyodtam, és válaszoltam: semmi! : )





Tegnap éjszaka egy erdőben jártam. Magas fák néztek le rám. Botorkáltam a sötétben valamit keresve.
A Hold, és a csillagok elvesztek, s fényük nem nyújtott vigaszt. Zokogva futottam a rengetegbe. Arcomat végig húzták a gyenge ágacskák, talpam alatt ropogott a vastag tűlevél réteg. Az erdő közepéig zakatolt hevesen a szívem.
Megláttam azt az ölelésnyi kis rétet. A közepében egy üveg doboz süllyedt majdnem teljesen a fekete földbe. Egy hosszú vörös hajú lány feküdt benne. Arcán mosoly ült. Hajába apró rózsaszín virágok gabalyodtak. Ölében tartotta két kezét összekulcsolva, melyeken bilincs égtlenkedett. Szinte már a húsába mart a nehéz vaskarika. Mégis a mosolya... mintha ezer angyal rajzolta volna.
Ismerős ez a lány még régről. Talán ott lakott, ahol én. Vagy közösek voltak a barátaink. S mikor ezek a gondolatok elhagyták az elmém, akkor jöttem rá, ez a lány én vagyok.
Én vagyok aki itt fekszik az erdő mélyén bezárva. Mélyen alszom, és mosolygok. Biztos épp mézédes az álom. Újra ez a lány akarok lenni. Csak erre bírtam gondolni.
Próbáltam eltörni az üveget, próbáltam kézzel, lábbal, kerestem a nyitját az okos kis szelencének; de semmi eredmény.
Még mindig sós könny áztatta komor arcomat. Nem tudok mit tenni. Talán segítséget kellene hívnom? Hiába tenném, csak én tudom felszabadítani magam. Ott ültem a koporsón, mikor egy farkast láttam a parányi rét túlsó felén. Felém lopakodott, lassan, szinte az idő is megállt közben. Mikor az üveghez ért, hatalmasat harapott a koporsó falába. Fájdalmas vonyításától befogtam a fülem, és csak annyit láttam, miközben elhalkult a hang, hogy az üveg eltört, s a farkas ott feküdt vérző sebekkel.
Leültem mellé, simogattam, babusgattam, de semmi eredmény. Szinte fájt neki minden érintés, mégis én még mindig nyugtattam, csitítgattam, hogy minden rendben lesz, és meggyógyul. Amikor már nem bírta a kínzásomat, belém harapott. Folyt a karomból a vér, mintha csak a csapot nyitottam volna meg otthon. Odakaptam a másik kezemmel, mire a farkas eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Mikor enyhült a vérzés, felkeltem, és tovább törtem az üveget. Már nem koporsó volt, hanem csak egy ágy.
A lányra néztem, megfogtam két vállát, és rángatni kezdtem. Torkom szakadtából üvöltöttem: Kelj már fel!
Semmi sem történt. Talán már elkéstem, és soha többé nem nyitja fel szemeit.
Abban a pillanatban, valami égetni kezdte a mellkasomat. Nem hittem a szememnek. A titok nyitja végig itt volt a nyakamban. Egy arany kulcs. A ruháimat megégette, s kulcsformájú égést hagyott a mellkasomon.
Kitéptem a nyakamból, s a bilincs zárjába dugtam. Kínok közt fordítottam el a kulcsot, ami közben leégette a húst az ujjaimról.


Ott térdeltem magam mellett, és vártam. Sírtam, fogtam a lány gyenge kezeit és szorítottam, és könyörögtem, hogy keljen fel. Már úgy tűnt minden elveszett, mikor hirtelen a sötétségből fény lett. A Nap kel. Szinte égette a szemem. Becsuktam, s mikor már nem éreztem a perzselő sugarakat, kinyitottam.
Mikor lenéztem magamra, már nem volt rajtam a kulcs nyoma. Már nem ömlött a vér a karomból.
Fehér ruha volt rajtam, csuklóimon virágból kötött karkötők, s ölemben egy tükör.
Belenéztem, és végre Alizt láttam.
Vörös hajamban virágok, a mosolyom, mint régen. És a szemeim... a szemeimben már nem volt zűrzavar.




szevasz tavasz, aliz eleget aludt.

still don't know

Hogy melyik a nehezebb, még mindig nem tudom.

Talán az, amikor este fáradtan érek haza, és senki sem vár.
Vagy az, amikor este fáradtan érek haza, és van itt valaki, de kicsit sem vár.




Elfutok az utca végéig és vissza. Akkor sem fogom megtudni.
A régi dolgok hiányoznak, vagy a közös társaság, esetleg az éjszakai videóbámulás. A játék a Macival, meg a macskával, aki életében nem utált még senkit jobban, mint engem..

Hiányzik minden szép. De ahogy ezek előtörnek belőlem, a rossz is kibukkan.
A féltékenykedés. Az álmatlan éjszakák, amiket egyedül kellett töltenem, pedig te mégis szorosan mellettem feküdtél.

Nem tudom.








szevasz tavasz, aliz nem tudja.

barát, aki belelát

Mesélek nektek egy fiúról.

Alig magasabb nálam. Kicsit kacsázva jár, magabiztosan. Kezeit nem lóbálja az égig. Ujjai vékonyak, keze törékeny, írásra termedt. Gumiarcú, kedves mosolyú. 

Szeret a Duna parton sétálni. Kavicsokat dobál a vízbe, s van, hogy drágaköveket is. Olyanokat, amelyek egy életnél is drágábbak. Nem önszántából sajnos. Ezeknek az ékszereknek lelke van, amik eltörlik derűs mosolyát. Éjszaka tőlük nem tud aludni, s nappal miattuk nem tud rá nézni senkire.

Elveszett belőle a remény. Minden hitét azokban a drágakövekben tartotta. Belezárta, mintha valami belső hang kérné tőle ezt.

Egyetlen egy drágaköve van, amit a szíve feletti zsebben tart. Ha a parton sétál, a kavicsokat dobálva el is feledkezik arról a kőről, ami ott lapul. Mikor már megy le a nap, biciklire száll, s közben kiesik a zsebéből az a kis smaragd kövecske. Szinte jéggé dermed, mikor meglátja. Csak nézi, jobb lábát a pedálra teszi, és elteker.

Üres zsebbel ér haza. Üres tekintettel dobja le ruháit és fürdik meg.

Csak áll a zuhany alatt, és azt képzeli, hogy a macskaköves utcákon ázik a zivatarban. Megissza az esti kakaóját, és lefekszik. Nincsenek álmai már. Se rosszak, se jók.

Új napra virrad. Ugyanolyan új napra, mint tegnap. És azelőtt, na meg azelőtt. Délután kisétált a Dunához. Egy folyóparti fűznek dőlt, és csak bámult a messzeségbe.

Kezével a füvet simogatta, becsukta szemét, és úgy vette a mértéktelenül tiszta levegőt.

Ujjai közé akadt az a smaragd darab, amit tegnap kiejtett a kezéből. Görgette a markában, s nem nézett rá.

Érdes felülete volt, alig volt nagyobb a kisujja körménél. Apró volt, mégis az egyik kedvence volt.

Ránézett, s akkor látta csak meg, hogy egy apró kavicsot fogdos. Azzal a lendülettel a folyó hullámai közé dobta.

http://www.youtube.com/watch?v=uUWrcFpmI5U

szevasz tavasz, aliz  voltam.

csukott szem, szorult torok

Zokogva aludt el a párnám.
Ilyen keservesen már rég nem sírt senki és semmi miatt. Kifolyt belőle a lélek is.
Könnycseppjei áztatták hajam, és szipogása törte meg az éjszakai csendességet.
Álmomban őket láttam. Szeretteimet, kettecskén.
Először szüleimet. Egy terebélyes tölgyfa előtt álltak. Az öcsém középen, anyukám egy szép rózsaszín ruhában, apukám a kedvenc világoskék ingében. Átkarolta édesanyát, pont mint azon a képen, mikor az ujjára húzta a gyűrűt. Kattant a redőnyzár.
A következő párok a barátaim voltak. Gyuri, Dávid, és Noel. Lányokkal, akiket nem ismerek. Boldogan, ölelkezve álltak egy cseresznyefa előtt. Fáik teli virágokkal, méhecskékkel, az ágakon fecskék csücsültek. A barátaim úgy mosolyogtak, mint még sosem láttam őket. Velem sose mosolyogtak így, ez bizony szerelmes vigyor.
A redőnyzár megint kattant, és eltűntek.

Ott állt Ő egy rózsabokor előtt. Fehér rózsákkal volt teli.
Egyik kezével a szirmokat simogatta, másikkal pedig egy őzgidát simogatott. Mosolygott, pont azzal a mosollyal, mint mikor utoljára láttam. Félmosoly volt, egyik szeme kisebb lett tőle, mint a másik.
Elpirultam, és a fényképezőre szegeztem a tekintetem. Rekesz, záridő rendben. Vízszintes? Vízszintes.
Odafutottam, még mielőtt megtörténik az exponálás.
Megfogtam a kezét, s mire a negatív elcsípte a nap apró sugarait, Ő eltűnt. Egyedül álltam a rózsabokor előtt, de már közel sem volt olyan gyönyörű. A virágok feketébe borultak, és szirmaik vége úgy húzódott össze, mintha megégették volna őket.
A kezem már nem az övét szorította. A markomban egy gyűrű volt. Ránéztem, és láttam a képet, ahogy ott állunk ketten. Ő meg én, az őzikével.
Mint két szerelmes bolond.

Sosem lett közös képünk. Csak annak az emléke, hogy lehetett volna.





szevasz tavasz, aliz csak a fényképész lehet.