the hunter

Mikor az ösvényhez értem, a hátamról levettem a puskát. Feltartottam, és úgy indultam befelé a sűrű erdőbe. Valahol messze farkas vonyítása törte meg a fátyolos csendet. Morgás és harc hangjait üvöltötte a hideg szél. Libabőrösek lettek a végtagjaim, megtorpantam. Nem láttam semmit, a hajnali ködtől. A Nap fénye sem segített. Már úgy tűnt eltévedtem, mikor egy fának támaszkodtam, és mély hasításokat éreztem a törzsön. Odapillantottam: egy ház. Jó az irány.
A fák szorosan ölelték egymást. Fehéret és zöldet láttam mindenhol, de végül kiértem a tisztásra, és megláttalak Téged.
Ott ültél a szirten. Lóbáltad a lábad, és melletted egy farkas ült. Ráhajtottad fejed, mintha a kedvesed lenne. A fegyver még mindig a kezemben volt, lehajtottam és halk léptekkel haladtam feléd.
Az őzek a rengetegből figyeltek engem. Most ők voltak a vadászok, s én a vad. Úgy tűnik az erdő véd téged  mindentől. Az állatok mintha csak a barátaid lennének. Féltik a boldogságod.
Egy botra léptem, ami olyan hangosan reccsent a lábam alatt, mintha a puskával lőttem volna. Megijedtem, és felkaptam a fegyvert. Mintha attól ijedtem volna meg, hogy a farkas nekem ugrik.
Meglepett arcot vágsz, miközben rád fogom a puskát.
Az ordas melletted csak néz. Szinte a lelkemig lát.
Tudja, hogy nem sül el a fegyver, mégis vakkant egyet, hogy észrevegyem, mit művelek. A fegyver kiesik a kezemből, és még mindig csak nézlek.
A hajadat olyan szépen fújja a szél. Meg tudnám számolni az összes hajszálat, még ilyen messziről is. A szemed világít a ködben, mintha egy macskától loptad volna. Nem tudom eldönteni, tényleg itt ülsz-e, vagy csak a képzeletem játszik?
A farkas odajön hozzám, megszaglássza a lábamat, és mellém ül. A kezemet nyújtom, és te belekapaszkodsz. Megölelsz.








Van, hogy az ember elkezd egy történetet, de ahhoz, hogy méltón fejezze be, meg kell ismernie a szereplőket. Azt, akit magáról mintázott, és azt is, akit csupán csak elképzelt egy ismeretlen arccal.

szevasz tavasz, jöhetnél melegíteni.

esti müzli

Megfogta kezem és szorította.
Vállaink összeértek, hajunk egymásba fonódott.

Egy vörös, egy barna tincs. Felváltva gabalyodott beléjük ezernyi virágszirom. Egy méregzöld, és egy halvány zöld szempár.
Legalább ha egymásra néznének, meglátnák a titok nyitját.


Most egymásra hagyatkoznak. Nincsenek képzeletbeli lovak, és farkasok..Még az őzek is elszaladtak. Most csak ketten vannak. Félnek egymástól, ugyanakkor féltik is a másikat.
Hová tűnik a szép?
Hová tűnik a rossz?

-Majd ő megválaszolja!
-Ki?
-Hát mi, kedves Alzi!


Nem fogtam fel az álmomat, csak annyit tudok, hogy olyan dolgokba vágok bele, ami meredek lesz ugyan, de szép út lesz.
Szép lesz minden megálló, de a végállomás lesz a leggyönyörűbb. Kattanhat a zár.







szevasz tavasz, elmúltál!

speechless

Nem igazán tudok mit mondani.
Mesélek a semmiről inkább.


-Mi volt?
-Semmi.

Hányszor hangzott el ez, és mégis mennyi minden történt...
Tegnap is semmi volt. Eget súroló semmi. Olyan 22 emeletnyi semmi.







(Jé, itt egy hatalmas zárójel: boldog szülinapot! Kár, hogy megvontad a lehetőséget, hogy jóvá tegyem a tavalyi nem-köszöntésemet..nem baj, így legalább végleg megszabadítottál a bűntudattól.)

újra homlokon csókolt

Tegnap éjjel annyit forgolódtam az ágyban, hogy szinte a szédüléstől aludtam el.


Nem voltam magasabb egy hüvelyknél. A virágok szirmai felém magasodtak, és a napfényt színesen szűrték meg. Pöpec is ott trappolt mellettem. Tengerkék felsőmnek a szélét rágcsálta, és úgy követte minden lépésem. A nagyra nőtt liliomszálak és rózsák valami különös idegen nyelven cseverésztek. A kis ibolyák cserfesen kuncogtak a hóvirágokkal egyetemben.
Az ösvény végén két fehér tulipán hajolt egymásra. Olyan kis kedvesen ölelték egymást, miközben Pöpeccel átbújtunk alattuk.
Itt egy kapu. Vagyis csak a kerete. Sötét meggy színben pompázott, és apró kamillákkal volt díszítve. Átlépve a kereten egy irgalmatlan hosszú asztalt láttunk, aminek a végén ott ült Nyúl úrfi.
Nyúl úrfi kifejezetten olyan volt, mint az a manó két napja. Emlékszem ezekre a szemekre. Igaz akkor nem teázgatott nyugodtan egy elvarázsolt erdő közepén.
Fehér porcelán csészéből itta a teát. Kis méhecskék voltak ráfestve, a kannák pedig egytől egyig színváltósak voltak.
Intettem, és köszöntem illedelmesen, ahogy ezt egy kis hölgytől várják:
-Szervusz Nyuszi úr! Látom türelmesen vártál.
Magam sem tudom, honnan pattant ki a fejemből, hogy épp rám vár. Hiszen ki tudja még, kiket vár.. vigyorkandúrokat, meg kalapos, fura figurákat.
- A hollón ugyanúgy lehet írni, mint repülni az íróasztalon! -mondta köszönés nélkül.
Pislogtam rá párat, és leültem vele teázni. Mintha csillió éve ismernénk a másikat.







szevasz tavasz, aliz voltam.

Pöpi

Pöpec az én kedves, képzeletbeli paripám.
Magas, szinte alig tudok felmászni rá. Patái hangosan trappolnak a macskakövön, s hosszú izmos lábai minden akadályt átugranak. Fekete zoknikat hord, és szügye széles, ölelnivaló. Nyaka olyan ívben hajol, mint a legszebb füzek a Tisza parton. Háta rövid, épp csak én férek rá. Sörénye és farka ébenfekete, ami tökéletesen illik a koszos homokszínéhez. Bóbitája a jobb szeme fölött lóg.
Azok a csudiszép sötét szemek... el lehet bennük veszni.

Egyetlen egy gond van Pöpeccel. Nem szereti a kockacukrot, sem a répát, de még a zabot sem.
Darált ész az ő kedvenc nasija. Ezért ritkán látom őt. Pontosan már 2 éve láttam utoljára, amikor loptam neki  eszet egy fiútól.
Pont olyan boldog voltam akkor, mint most. És Pöpec megint előbújt. Követ engem a szobába, az utcára, a kertbe. Mindenhol ott van, még a wc-re is utánam jön. Cserfes és huncut kis dög.
Csak én látom őt, meg az, kinek az eszét eszi.
Legalábbis ezt állítja. Az előző vacsorája sosem látta őt, sosem hallotta. Hogy a mostani fogja-e, az csak a fiútól függ, akitől ennivalót loptam a lovamnak.

Talán furcsa, de  Pöpec úgy változik, mint amilyen eszet rágcsál. Volt már ő teljesen koromfekete, sőt, hófehér paripa is. Láttam már őt páncélban, de virágkoszorúba bújva is. Láttam először kövéren, s csontig fogyva, mikor a leggonoszabb ember eszét ette. Hiába az én lovam, nem én éltetem őt; hanem azok az agytekervények, amiket másoktól lopok.
Ez a ló olyan, mint egy kaméleon és szivacs együtt. Amit magába szív,-ez esetben töm- ahhoz alkalmazkodik.

Most a legszebb. Ilyen szép és tökéletes alakja sosem volt még. Mintha csak egy művész rajzolta volna le, miután megkérdezi tőlem, hogy "milyen egy ideális pacó?".


Nos ilyen, mint most Pöpec.

álommanó

Homlokon csókolt, és hanyatt estem.

Felkeltem és a homokban sétáltam. Jobbról fák, balról folyó, fentről a csillagos ég mosolygott magában. Álltam és a lábaimat bámultam. Olyanok, mint két cipó. Két frissen sült pici kis zsemle.
Felnevetett valaki a fák közül. Nem igazán érdekelt, hogy ki játszik ilyet, így tovább játszottam.
Lábujjaim között fúródott ki a homok. Csikis volt, de mégis olyan selymes, és puha, mintha tejszínhabban taposnék. Megint kuncogtam. Próbáltam minél halkabban, hogy a fák most hátha nem nevetnek.
De egyre hangosabb volt a nevetés.
Abbahagytam, és hirtelen kaptam fel a fejem:
-csitt!-kiáltottam nevetve.
Úristen mit vihogok ennyit? -gondoltam magamban- Már megint minden hülyeségen nevetek. Legalább ilyenkor lennék komoly, amikor valaki leskelődik utánam.
Leültem a legszélső fa törzséhez törökülésbe, és vártam. Türelmesen fogok várni, amíg nem mutatkozik be. Vagy legalább mutassa magát.
Ismeretlen hang volt ez. Sosem hallottam még. Vajon csak ideképzelem a hangot?
Vagy valaki tényleg itt botorkál a sűrűben?
Ágreccsenést hallottam a hátam mögül. Odafordulok, és mit látok?
Egy manó. Sapkában. Borostával. Fura szerzet, olyan mint a Hófehérke egyik szereplője, csak épp fiatalabban. És nincs nála csákány.
Nem köszöntem neki, ő sem nekem. Csak bámultam. Nem mozdultam.
Felnevet, s azt mondja:
- Nagyokat pislogsz. Mert nagy zöld szemed van.
Akaratomon kívül, de elmosolyodok. Nem szóltam hozzá, talán a hangom is elment. Lehet, hogy csak én hallom magam.
- Nem. Én is hallak. - szól közbe a manó.- Üvöltenek a szemeid.


Felriadtam, és úgy éreztem magam, mintha másnapos lennék.
Azt hiszem a manó leitatott álmomban.





szevasz tavasz, aliz voltam.

jó reggelt!

Csak annyit kérdezett: mi tart vissza?
Mi tart vissza attól, hogy elköltözzek, hogy valóra váltsam az álmaim?
Mi tart vissza a változástól?

Egy pillanatig a földet bámultam, ránéztem, elmosolyodtam, és válaszoltam: semmi! : )





Tegnap éjszaka egy erdőben jártam. Magas fák néztek le rám. Botorkáltam a sötétben valamit keresve.
A Hold, és a csillagok elvesztek, s fényük nem nyújtott vigaszt. Zokogva futottam a rengetegbe. Arcomat végig húzták a gyenge ágacskák, talpam alatt ropogott a vastag tűlevél réteg. Az erdő közepéig zakatolt hevesen a szívem.
Megláttam azt az ölelésnyi kis rétet. A közepében egy üveg doboz süllyedt majdnem teljesen a fekete földbe. Egy hosszú vörös hajú lány feküdt benne. Arcán mosoly ült. Hajába apró rózsaszín virágok gabalyodtak. Ölében tartotta két kezét összekulcsolva, melyeken bilincs égtlenkedett. Szinte már a húsába mart a nehéz vaskarika. Mégis a mosolya... mintha ezer angyal rajzolta volna.
Ismerős ez a lány még régről. Talán ott lakott, ahol én. Vagy közösek voltak a barátaink. S mikor ezek a gondolatok elhagyták az elmém, akkor jöttem rá, ez a lány én vagyok.
Én vagyok aki itt fekszik az erdő mélyén bezárva. Mélyen alszom, és mosolygok. Biztos épp mézédes az álom. Újra ez a lány akarok lenni. Csak erre bírtam gondolni.
Próbáltam eltörni az üveget, próbáltam kézzel, lábbal, kerestem a nyitját az okos kis szelencének; de semmi eredmény.
Még mindig sós könny áztatta komor arcomat. Nem tudok mit tenni. Talán segítséget kellene hívnom? Hiába tenném, csak én tudom felszabadítani magam. Ott ültem a koporsón, mikor egy farkast láttam a parányi rét túlsó felén. Felém lopakodott, lassan, szinte az idő is megállt közben. Mikor az üveghez ért, hatalmasat harapott a koporsó falába. Fájdalmas vonyításától befogtam a fülem, és csak annyit láttam, miközben elhalkult a hang, hogy az üveg eltört, s a farkas ott feküdt vérző sebekkel.
Leültem mellé, simogattam, babusgattam, de semmi eredmény. Szinte fájt neki minden érintés, mégis én még mindig nyugtattam, csitítgattam, hogy minden rendben lesz, és meggyógyul. Amikor már nem bírta a kínzásomat, belém harapott. Folyt a karomból a vér, mintha csak a csapot nyitottam volna meg otthon. Odakaptam a másik kezemmel, mire a farkas eltűnt. Mintha ott sem lett volna.
Mikor enyhült a vérzés, felkeltem, és tovább törtem az üveget. Már nem koporsó volt, hanem csak egy ágy.
A lányra néztem, megfogtam két vállát, és rángatni kezdtem. Torkom szakadtából üvöltöttem: Kelj már fel!
Semmi sem történt. Talán már elkéstem, és soha többé nem nyitja fel szemeit.
Abban a pillanatban, valami égetni kezdte a mellkasomat. Nem hittem a szememnek. A titok nyitja végig itt volt a nyakamban. Egy arany kulcs. A ruháimat megégette, s kulcsformájú égést hagyott a mellkasomon.
Kitéptem a nyakamból, s a bilincs zárjába dugtam. Kínok közt fordítottam el a kulcsot, ami közben leégette a húst az ujjaimról.


Ott térdeltem magam mellett, és vártam. Sírtam, fogtam a lány gyenge kezeit és szorítottam, és könyörögtem, hogy keljen fel. Már úgy tűnt minden elveszett, mikor hirtelen a sötétségből fény lett. A Nap kel. Szinte égette a szemem. Becsuktam, s mikor már nem éreztem a perzselő sugarakat, kinyitottam.
Mikor lenéztem magamra, már nem volt rajtam a kulcs nyoma. Már nem ömlött a vér a karomból.
Fehér ruha volt rajtam, csuklóimon virágból kötött karkötők, s ölemben egy tükör.
Belenéztem, és végre Alizt láttam.
Vörös hajamban virágok, a mosolyom, mint régen. És a szemeim... a szemeimben már nem volt zűrzavar.




szevasz tavasz, aliz eleget aludt.