203. bejegyzés

takarózz be, még megfázol! -azzal lassan és hang nélkül csuktam be az ajtót.

egyedül vagyunk ebben a hatalmas lakásban. nem történik semmi. a tv villog, és én a telefon fényébe merülök. nem vettem észre még azt sem, hogy nincs adás.
görgetem az oldalakat, nem történik még mindig semmi.

"várlak" -írom, miközben arra gondolok, hogy elfelejtettem szólni, hogy ne csengess, mert az öcsém már alszik.
csak megérkezel, megölellek, és hozok neked egy pohár bort. szinte feketének látszik a halk fényű szobában.
ne nézz így, mesélj!-mondod szinte suttogva.
eltört a mécses. és ömlik a zápor az arcomra. rájövök nem mesélhetek.
bántanak a tények, apró kis karcolásokat ejtenek rajtam a mindennapok, nincsenek már izgatott szerelmes pillantások, sem pedig baráti ölelések.
maradt a semmi.-erőszakolom ki a torkom mélyéről.
csak nézett rám, megsimogatta az arcom, letette a poharat, és bement a szobába.

belépett a sötétkék szobába, orrát megcsapta a cukorka és a babaolaj illata. leült az ágyra, én közben az ajtófélfának támaszkodva néztem rá. olyan volt, mint álmomban.
azok az erdőt megszégyenítő zöldes-barnás szemek. az a kusza tekintet.
magam sem értem, miért ül itt.
de hiányzott.




szevasz tavasz, aliz voltam.

csatt

ülj le a földre.
törökülésbe.
mondom törökülésbe.

jó, most tedd az öledbe kezeid.
jó, most szívd be, s most fújd ki.
számolj el százig. nem is, inkább ezerig.
elszámoltál?
most pislogj egyet, ha igen, pislogj kettőt, ha nem. most mondd el, mennyit pislogtál.

minek pislogsz, ha egyszer alszol?
minek nyitod ki szemeid, ha egyszer üresek?
minek nyitogatod az ajtót, ha nincs ki belépjen rajta?
minek?
minek iszol, eszel, s minek szarsz bele a levesembe? minek érzed magad?
mondd minek vagy?
miért vagy olyan naiv? FELEJTSD EL, hogy együtt legyél boldog.

csak egyedül lehetsz az.

miért vagy olyan kemény?
rád fekszem, és kopogsz, mint egy szívtelen bádog doboz.
a bordáid nyomják a könyököm.
szúrod a csípőm.
hidegek az ujjaid. fáj, ha rám fekszel.

lehetnél puha tűlevél takaró. lehetnél puha fű és lomb is.
mégis te inkább beton maradsz.
aszfalt a városban.
taposok rajtad, még sem formálódsz jobbá. nem leszel sem változatosabb, sem pedig kellemesebb. télen veszettül kemény, és fagyos. nyáron meg játszod az agyad, és dől belőled a forróság.
de ez nem szenvedély. csupán csak szenvedés.





szevasz tavasz, aliz és a beton.

tábor-tűz

mindig is menekültem.

űzött vad vagyok. hajamba kapnak az éjszaka lidércei. az erdő szemei követik loholásom nyomait.

-ne fuss! -szól a tölgy.

-ne szaladj előlem el! - suttogja a mélykék égbolt.

menekültem a pletykák, a szerencsétlen történetek és árnyak elől. elfutottam egy-két szerelem elől. elfutottam a múltam elől, s mégis...

itt újra rám köszönt. egy laza szia, egy könnyed heló.

tábortűz ropogása ringatott minket minden éjjel. valami teljesen más érzés volt, mint azelőtt. most az erdő ellenem fordult, és szembesített a legnagyobb hibámmal:

hogy képtelen vagyok szembeszállni önmagammal.

nincs mit belélegezni. nincs min gondolkodni.

megszerettem őket.

a kicsi kis naiv lelküket. pont olyanok, mint én voltam. érzékeny kisiskolások.

az egyik szőke a másik barna. zöld, kék, barna szemű vegyes kis társaság. ölelésekkel és csókokkal köszöntünk el egymástól. pedig nem lakunk egymástól kilométerekre. csupán percekre.

hiányozni fognak a reggeli tornák, a kürtszó. a pocakos szeretgetések.

az, hogy újra kicsit gyerek voltam. gyerek voltam az erdőben. nem voltak korhatárok, nem voltak külsőségek, sem pedig előítéletek.

nem voltak furcsa tekintetek, csak kedves pillantások, kötetlen beszélgetések.

krokodil méretű könnycseppekkel áztattuk egymás vállát. azt hiszem mindannyian egy élményt tettünk zsebre ezzel a héttel.

kívánhattam volna óra-perckor. de én csak annyit mondtam, mindenem megvan.

van munkám, családom, barátaim. életem. van végre életem. 

a szerelem sem késik, csak most épp mindketten máshol vagyunk. én itt az erdő belsejében elbújtatva, ő pedig a panelházak között. sörre szomjasan.
lángra tudott lobbanni minden.
az erdő, a vadak, a fák, a gombák, a vadak, és a gondolataim.
ó a gondolataim ezen járnak, lenne értelme így belekezdeni? valahol eljutok oda, hogy semmi sem érdekelne, valahol mégis megálljt parancsol minden.
s amik erősítenek, azok fognak elgyengíteni hamarosan engem.

szevasz tavasz, aliz a rengetegben.

-keser-édes

szerintem még a 21 évem alatt nem volt olyan dolog, amit ennyire akartam.
és nemvolt olyan dolog, amit ilyen odaadással és szerelemmel műveltem volna. ilyen igazán izzó tüzes szerelemmel. már 4 és fél éve ez a mindenem.

olyan görcsösen szorongattam ezt a szerelmet, hogy volt, hogy majdnem kicsúszott a kezeim közül, de volt olyan is, hogy beleégett, vagy épp befásodott.

végül megértem rá, és a sok idegeskedés, munka és depresszió meghozta gyümölcsét.
fényképész lettem.




azt hittem, majd a kapuban fogsz várni. a két év alatt folyamatosan abban a hitben éltem, hogy:

igen, ha vége lesz, ha végre a kezemben tartom ezt a fránya kék könyvet, 

majd visszatérsz egy ölelésre.

és majd a kapualjban vársz.

és majd megölelsz.

megölelsz.

megölsz.

megölsz most kicsit, hogy nem vigyorogtál rám.

hogy nem mondtad, milyen büszke vagy.

szevasz tavasz, kitűzök még pár célt. 

hátha az egyik végén mégis majd ott vársz a kapualjban egy ölelésért.

back to the forest

látni akarom, hallani, szimatolni, érezni, tapintani, simogatni, takargatni, ismerni, loholni, mászni, olvasni, ülni, állni, feküdni, aludni, ébredni.

ébredni a napfényre.
aludni a tábortűz pattogó hangjára.
feküdni a harmatos fűben.
állni a hegy tetőn.
ülni a verandán.
olvasni a gondolatok mögött.
mászni fel a meredeken.
loholni minden elől.
ismerni magam.
takargatni a lelkem.
simogatni a fákat.
tapintani a tűleveleket.
érezni a friss levegőt.
szimatolni a rét összes illatát.
hallani éjszaka a patak zúgását.
látni az erdőt.

emlékszem úgy keltem, hogy nem akarom látni az erdőt.
felszálltam a buszra, és azt gondoltam: mosolygok nektek, csak hagyjatok. számoltam a lovakat, a várostábláknál felkiáltottam, a benzinkúton nem pisiltem és a falukban integettem a rongyos arcú néniknek.
lovagolunk is? ingyen? komolyan? -megdobbant a szívem- én akkor ma vágtázok!

az út végén csak oda értünk, és gyermeki naivsággal azon gondolkodtam, vajon mennyi időbe telne megölelgetni az összes fát?
a bőröm nedves volt, az aznapi esőtől. a lábaimon alig álltam, és a fejem sajgott. talán tényleg kár volt elindulni.
volt ismerkedés, és éjszakai túra. kékes megmászás, sírás is, és nevetés.
akkor még minden este felhívott a hazugság. minden este ő ringatott álomba..meg is betegedtem két napra rá.
láz, és hangtalanság.

az erdő csendre intett, és tüzet rakott belém.
attól kezdve beleszerettem.
a furcsa zöld lombok szemként figyeltek rám. sötét törzsük egy testként borult fölém. a hűvös tél végi szellők súgtak szép bókokat, és babusgatták a csendet a fejemben. elcsendesedtünk, mikor a hegytetőn körbe néztem. távoli vizek hullámai zúgtak a fülemben.
fotózd le!- nem is figyeltem oda semmire- elkapott valami végtelen érzés, ami oda köt.

kiszöktem az utolsó este, és csókot nyomott a homlokomra. álmodtam őzeket és farkasokat magam köré. gondtalan nyugalmat, és földanyai szeretetet.
elbúcsúztunk, és megígértem, hogy visszatérek.

visszatérek hozzád.






szevasz tavasz, aliz júli 12-ig eltűnik.

zs kategória

újabb álomba keveredtem.

rázott a hideg, libabőr ölelt és a szél babusgatott.
szóval gy kezdődik újra a keresés.
eltűnnek a gondolatok, és helyüket talányok veszik át:

hol maradnak a nagybetűk?
mostmár mindig csak a semmi íródik majd le? vagy talán lesz valamikor jobb?
hova fogok kerülni?
megint a koporsóban fogok aludni melletted? megint el fogok veszni abban a sűrű erdőben?
benned?


bár tudnám, merre jár az a barna haj.
bár tudnám, még hordod-e a bordó pulcsit.
bár tudnám, szeretsz.


zöld tekintet, szürke mackó. bordó pulcsi és két kerék.
dombok és lépcsők, szökőkút és panelrengeteg. jégkása és tészta.
borsófőzelék hidegen.
nagyon hiányzol nekem.






szevasz tavasz, aliz kéri, hogy felejtsetek.

the hunter

Mikor az ösvényhez értem, a hátamról levettem a puskát. Feltartottam, és úgy indultam befelé a sűrű erdőbe. Valahol messze farkas vonyítása törte meg a fátyolos csendet. Morgás és harc hangjait üvöltötte a hideg szél. Libabőrösek lettek a végtagjaim, megtorpantam. Nem láttam semmit, a hajnali ködtől. A Nap fénye sem segített. Már úgy tűnt eltévedtem, mikor egy fának támaszkodtam, és mély hasításokat éreztem a törzsön. Odapillantottam: egy ház. Jó az irány.
A fák szorosan ölelték egymást. Fehéret és zöldet láttam mindenhol, de végül kiértem a tisztásra, és megláttalak Téged.
Ott ültél a szirten. Lóbáltad a lábad, és melletted egy farkas ült. Ráhajtottad fejed, mintha a kedvesed lenne. A fegyver még mindig a kezemben volt, lehajtottam és halk léptekkel haladtam feléd.
Az őzek a rengetegből figyeltek engem. Most ők voltak a vadászok, s én a vad. Úgy tűnik az erdő véd téged  mindentől. Az állatok mintha csak a barátaid lennének. Féltik a boldogságod.
Egy botra léptem, ami olyan hangosan reccsent a lábam alatt, mintha a puskával lőttem volna. Megijedtem, és felkaptam a fegyvert. Mintha attól ijedtem volna meg, hogy a farkas nekem ugrik.
Meglepett arcot vágsz, miközben rád fogom a puskát.
Az ordas melletted csak néz. Szinte a lelkemig lát.
Tudja, hogy nem sül el a fegyver, mégis vakkant egyet, hogy észrevegyem, mit művelek. A fegyver kiesik a kezemből, és még mindig csak nézlek.
A hajadat olyan szépen fújja a szél. Meg tudnám számolni az összes hajszálat, még ilyen messziről is. A szemed világít a ködben, mintha egy macskától loptad volna. Nem tudom eldönteni, tényleg itt ülsz-e, vagy csak a képzeletem játszik?
A farkas odajön hozzám, megszaglássza a lábamat, és mellém ül. A kezemet nyújtom, és te belekapaszkodsz. Megölelsz.








Van, hogy az ember elkezd egy történetet, de ahhoz, hogy méltón fejezze be, meg kell ismernie a szereplőket. Azt, akit magáról mintázott, és azt is, akit csupán csak elképzelt egy ismeretlen arccal.

szevasz tavasz, jöhetnél melegíteni.