208-as járat

bár ülhetnék most a héven.

de nem teszem, mert mi csak röpke huncut gondolatok, és csupán hideg, nyirkos érintések vagyunk.. vagyunk mi egymásnak. van itt mézédes illat és nyers erő, mégis üresek ezek a szavak.
a fejemben az örök kutatás vagy. én a tiédben egy félre diagnosztizált beteg. vagyunk mi egymásnak a semmi.
pár percnyi forró tekintet, pár órányi lassú, csendes szendeség. reggeli kipihetlenség és munkahelyi galiba.
így leszünk mi egymásnak gyógyító pirula vagy épp komor história.

nem járok már messze, se közel.

szevasz tavasz, alzi voltam.

207 álmatlan éjszaka

amikor kint elsötétül az ég, s mikor a város már rég alszik, akkor köszönök be hozzád. úgy teszek, mintha melletted feküdnék, és úgy viselkedem, mintha sosem hagytalak volna el.
csukott szemeid olyan nyugodtak, arcod hófehér attól, amit álmodban látsz. végig simítom az arcod, a nyakad, a válladon siklik végig hullahideg kezem. megfogom tűzforró kis kezecskédet. görcsösen szorítasz az enyémre, és kinyílnak csillogó szemeid. csak merednek rám.
nem láthatsz engem, mégis érzed, hogy itt vagyok.
- ne félj. - suttogom.
te megrázod a fejed, és értetlenül nézel, még mindig. a takaró mögött bújik csodálkozásod igazi valósága.
- mosolyogj rám.
nem mersz. látom rajtad. könnyek gyűlnek a szemedbe, és akkor kezdek el fakulni. már megint fájdalmat okozok neked aliz.
nem akarok.
- elmegyek, ha elengeded a kezem.
- nem akarom. - suttogod, olyan halkan, hogy még én is alig hallom. és egyre csak szorítod a kezem.
nem mondod, de látom a szemeiden, mennyire.

találkozunk minden este. a nyomodban járok, mikor a villamos el akar gázolni. a nyomodban vagyok, mikor félsz, mikor boldog vagy, mikor szomorú vagy. ott vagyok, mikor fényképezel, mikor emlékeket kergetsz.
ott leszek, mikor újra szerelmes leszel.
ott leszek, mikor új utakra keveredsz.

betakargatlak, mikor kicsit megnyugszol, és a hajad simogatom, mint régen. pont úgy, mint régen. aludj csak, holnapra nem marad más, csak egy rossz álom, amit aztán leírsz, és a végére írod:

hiányzol !

kétszázhatodik fulladás

bolondulásba menekültem.

lesétáltam a lépcsőn, az utolsó kettőt mindig egyszerre léptem le. olyan vagyok, mint egy kisgyerek - gondoltam magamban - és azzal becsapódott mögöttem az ajtó.
-basszus esik.
nem hiszem el, miért kell megint esnie ennek a nyavalyás esőnek. pont most, pont ma kell esned, te hideg és nyirkos.
egymás után kapkodtam a lábaim, jó pár pocsolyát átugrottam, de volt, amibe már szándékosan gázoltam bele. nem igazán érdekelt engem aznap semmi. sem az emberek, sem a környezetem. csak te, hogy hogyan mondjam meg, már nem szeretnélek szeretni.
ez a legjobb megfogalmazás. szerelmes voltam az első pillanattól, és még mindig ezt a szerelmet nyúzom ki a belsőmből.
buszra szálltam, és vártam, hogy leteljen a 4 órás utam. közben átfutott az agyamon pár olyan dolog, amit sosem felejtek.
~ emlékszem, mikor először vigyorogtunk egymásra. sőt arra is, hogy hogyan adtam kezedbe a fényképezőgépet, amikor azt én soha senkinek. mikor mögötted állva irányítottam kezeidet, mikor elköszöntünk, mikor eljöttél hozzám, és egy olyan hetet töltöttünk el, amit örökre emlegetni fogok. minden egyes együtt töltött percért hálás vagyok, még a rosszakért is.
leszálltam a buszról, már nem esett az eső. rettentő hideg szél fújt, a busz is késett, te már háromszor kerestél, hol vagyok. olyan volt a hangod a telefonban, mint egy kis árvának.
túlzás, ha azt mondom én voltam a mindened? sajnos nem. az egyetlen, aki törődött veled, úgy igazán, aki veled sírt, aki veled nevetett, aki veled főzőcskézett, aki ápolgatott, mikor beteg voltál, aki vonatozott, aki buszozott, aki hazavitt magával, és akinek a szülei bármikor szívesen várták reggelizni.
mikor a ház elé értem, zihálva vettem a levegőt.
~ emlékszel eleinte mennyire béna voltam a dombok miatt? istenem hányszor szóltál rám, hogy "lépjünk oda neki" ?! csupán azért, mert be voltam lassulva.
beütöttem a kódot, és te már az ajtót nyitottad, mikor felértem. rám néztél, és egyből eleredtek a könnyeim.

-nem akarom-

bementem a szobádba, már láttam a cuccaimat, és a közös dolgainkat összekészítve. az összes kis cetlit megőrizted. azokat is, amiket akkor irkáltam, mikor duzzogtam, de beszélni akartam veled. a képeinket egy dvd-re kiírtad, a rajzaimat is a mappába tetted. az első papír levélkémet is odatetted, amit akkor hagytam ott, mikor a szupermenes pólót ott hagytam neked meglepinek. én tényleg emlékszem minden mozdulatodra. emlékszem, amikor játszottunk a konyhába, és valamit mókáztunk, erre arcon vágtalak, és szinte könnyezve kértem bocsánatot, hogy ezt én nem is akartam. emlékszem, milyen jól bántál az öcsémmel, hogy mennyire szeretted aput, meg anyut.
miért törtek rám ezek a gondolatok, hisz annyi baj volt velünk.
utáltad a kecskeméti barátaim többségét. nem bíztál bennem.

amikor sírva csókoltuk meg egymást, már tudtam, hogy rossz döntést hozok. csak az az egy baj volt, hogy itt két rossz döntést lehetett hozni. ha együtt maradunk, és azt, ha különválunk.
tudod mennyire nem akartam. lassan két éve bánom az egészet. annyira gyűlölöm, hogy rosszkor találkoztunk rossz helyen. hogy nem voltunk érettek a gondolkodáshoz.

nem tehettem mást. sírva futottam le a lépcsőházban. annyi gondolattal a fejemben, ami egy értelmes emberi fejben, talán nem is férhet el.













keserű hangok cikáznak most is a fejemben. hiányzol. hiányzik a jó. az, ahogy egymáshoz értünk, ahogy egymáshoz szóltunk. hiányzik minden, ami 'mi' voltunk!
körülbelül kétszázhatodjára fulladok bele ugyanabba a pocsolyába.







szevasz tavasz, aliz voltam.

a kétszázötödik nyári lámúr

augusztus 26.

mikor felkeltem szürke volt az ég. a napot elnyelve csillogtak a felhők fodrai odafenn. az ablakomon kis pöttyök árulkodtak az éjszakai viharról.
zsibbadt a lábam, mint mindig. kikecmeregtem a fürdőbe. a tükörbe bámulva láttam valakit, aki külsőre olyan, mint én. kicsit fáradtabb. ugyanazok a hajtincsek álltak ki, ugyanolyan zűrzavar a szemeiben. mégis olyan más volt, mint tegnap. vagy akár pár hónappal ezelőtt.
amikor víz érte az arcomat, kopogtak.
-ki lehet az?-
szinte egy szál semmibe nyitottam ajtót, fogkefével a számban. a kilincs kattanása után, lentről felfelé haladva néztem rajtad végig. csupa kosz voltál. a cipőd tiszta sár, mintha erdőkőn vágtattál volna keresztül űzött vadként. a nadrágod szakadt volt, és a pulcsid is. az arcod.. az arcod mintha egy angyalé lett volna. finom kis vonások, az az ajak, az a szempár, azok a kis kócos hajszálak...
nem tudtam szólni sem, bejöttél, leültél az asztalhoz, és vártál. te sem mondtál semmit. csak ziháltál.
végül csak megkérdeztem tőled, kérsz-e kávét? de te csak vállat vontál, és láttam a szemeidben gyűlő könnyeket. leültem melléd, átkaroltalak, babusgattalak,
s megszólaltál:
-nem megy.



amint a hangok elhagyták csöpp kis ajkaid, amint eljutottak a fülembe, ledermedtem. a nyelvem kiszáradt, és visszacsúszott a torkomba.
itt már tudtam, hogy te vadász vagy, nem pedig sebesült őzike.

azt hiszem eljött az ősz. belelihegett a nyakamba, megsimogatta a hajad, ellopta csókjaid. elcsente a 205. nyári lámúrt, ami akár lehetett volna utolsó is.







ijesztő, hogy álmodok igaz dolgokat, olyan emberekről, akiket csak pár lépésről ismerek. úgy álmodom, hogy akár a sajátom is lehetne.
sajnálom.
itt az ősz, mindannyiunknak.
levélhullás, arcpirosító, csípős szelek.
pulcsik és esernyők. bőrdzseki és lassan sál.



szevasz tavasz, találkozunk márciusban!

204-es szoba

mit írhatnék?

hogy szép Buda, meg hogy szép volt a tűzijáték?
vagy hogy boldog vagyok?

talán az vagyok, mert megint új vizekre kavarodtam. talán nem, mert ugyanaz az ember maradtam ettől még. ugyanazokkal a sebekkel, ugyanazokkal a sérelmekkel. semmi különbség.

többet iszok. talán ez a más.
nem eszek, mert minek. esténként bőven elég bedúrni a tejfölös rizspufit az arcomba.

nem vagy velem.
régen szóltam már hozzád D. -nem fogok, csak gondolok- régen szóltam akárkihez itt.
egyáltalán hall engem valaki?
kívülről már megint minden rendben van. belül megint rohad a lelkem.
lassan kezd büdös lenni, és azt már hiába takargatja a bájos vigyor.



nincs bennem történet.
talán egy utolsó utáni; megint álmodtam:

ültem az iskola padban, közben hevesen írtam, amit a tanár diktált. a grafit szinte elvágta a papírt maga alatt. mindig is véstem a ceruzát.
amikor épp nem mondott semmit a tanár, én csak kopogtam a ceruzámmal. felnéztem és egy te ültél velem szemben. bordó pulcsiban. rám mosolyogtál, és hozzám dobtál egy papírgalacsint.
a tanár morcosan felém fordult, és kérte csendes vékony hangon:
-add ide, kérlek.
-NEM- üvöltöttem, és sírva fakadtam. kiszaladtam a teremből, át a folyosón, ki az esőbe.
hazáig rohantam a zuhogásba. senki sem állt az utamba, és én mindegyik pocsolyán átgázoltam. otthon voltam, csurom vizesen, zihálva. elővettem a papírgalacsint, kibontottam, és akkor vettem észre:

tintával írtál.

elmosott mindent az eső.

felriadtam, és én lettem az eső.



Hiányzol.






szevasz tavasz, alzi voltam.

203. bejegyzés

takarózz be, még megfázol! -azzal lassan és hang nélkül csuktam be az ajtót.

egyedül vagyunk ebben a hatalmas lakásban. nem történik semmi. a tv villog, és én a telefon fényébe merülök. nem vettem észre még azt sem, hogy nincs adás.
görgetem az oldalakat, nem történik még mindig semmi.

"várlak" -írom, miközben arra gondolok, hogy elfelejtettem szólni, hogy ne csengess, mert az öcsém már alszik.
csak megérkezel, megölellek, és hozok neked egy pohár bort. szinte feketének látszik a halk fényű szobában.
ne nézz így, mesélj!-mondod szinte suttogva.
eltört a mécses. és ömlik a zápor az arcomra. rájövök nem mesélhetek.
bántanak a tények, apró kis karcolásokat ejtenek rajtam a mindennapok, nincsenek már izgatott szerelmes pillantások, sem pedig baráti ölelések.
maradt a semmi.-erőszakolom ki a torkom mélyéről.
csak nézett rám, megsimogatta az arcom, letette a poharat, és bement a szobába.

belépett a sötétkék szobába, orrát megcsapta a cukorka és a babaolaj illata. leült az ágyra, én közben az ajtófélfának támaszkodva néztem rá. olyan volt, mint álmomban.
azok az erdőt megszégyenítő zöldes-barnás szemek. az a kusza tekintet.
magam sem értem, miért ül itt.
de hiányzott.




szevasz tavasz, aliz voltam.

csatt

ülj le a földre.
törökülésbe.
mondom törökülésbe.

jó, most tedd az öledbe kezeid.
jó, most szívd be, s most fújd ki.
számolj el százig. nem is, inkább ezerig.
elszámoltál?
most pislogj egyet, ha igen, pislogj kettőt, ha nem. most mondd el, mennyit pislogtál.

minek pislogsz, ha egyszer alszol?
minek nyitod ki szemeid, ha egyszer üresek?
minek nyitogatod az ajtót, ha nincs ki belépjen rajta?
minek?
minek iszol, eszel, s minek szarsz bele a levesembe? minek érzed magad?
mondd minek vagy?
miért vagy olyan naiv? FELEJTSD EL, hogy együtt legyél boldog.

csak egyedül lehetsz az.

miért vagy olyan kemény?
rád fekszem, és kopogsz, mint egy szívtelen bádog doboz.
a bordáid nyomják a könyököm.
szúrod a csípőm.
hidegek az ujjaid. fáj, ha rám fekszel.

lehetnél puha tűlevél takaró. lehetnél puha fű és lomb is.
mégis te inkább beton maradsz.
aszfalt a városban.
taposok rajtad, még sem formálódsz jobbá. nem leszel sem változatosabb, sem pedig kellemesebb. télen veszettül kemény, és fagyos. nyáron meg játszod az agyad, és dől belőled a forróság.
de ez nem szenvedély. csupán csak szenvedés.





szevasz tavasz, aliz és a beton.