Kívülről úgy tűnik neki, mintha édesen aludnék. Pedig éppen rémálmodom, azt hiszem. Szeptember óta, nincs egy ép álmom. Nincs mit csillogó szemekkel mesélni reggelente az embereknek.
Szóval úgy tűnik, mintha csendes lennék, mintha nyugodt felhőkön pihennék. Belül mégis ordítok, szétszakadna a dobhártyám. Már vérzik is.
Miközben te a madarak dalát hallgatod, én égett abroncsot szagolok, lángok melegét érzem a bőrömön, és a mentő szirénáját hallom.
Megsimogatod az arcom, és a gépezet a másikhoz csapódik, újra és újra, mikor hozzám érsz. Beleremeg a testem, te becsukod az ablakot, és én tovább álmodom. Hideg van, hó takarja testem, és álmom álmában azt kívánom, bárcsak itt lennél. A következő pillanatban, a tű merül el a vénámban, a vérem a gyógyszerrel keveredik, te közben édes illatot érzel.
Nem érzem a tudatomat, de belátom, hogy álmodok, hiszen ez nem velem történik. A hordágyról kocsira tesznek, zöld ruhás szellemek, és te végig szorosan fogod a kezem. Nem engeded.
Felkeltenél, de olyan szerelmesen alszom, ugye?
Olyan békésen, mámorító vanillia illat árad a szobában. Imádtad. A számban érzem a kórház szagot. Hallom a sikításokat, a könyörgést egy felsőbbrendű lényhez, hogy vigyázzon a szeretteinkre. Egy szerelmes vallomást, melyet barát mond barátnak. Utolsó perceidben is rám gondolsz. És én rád.
Próbáltál puszta tekinteteddel felkelteni, de nem állsz ellen a kísértésnek és szemeid lassan lecsukódnak neked is, inkább álmodsz velem együtt. Csak számolom a pulzust. Egyre lassul, és lassan a villogó fények kialszanak. Rám nézel, megszorítom utoljára kezed, és végleg összezavarodom.
Én vesztettelek el téged, te feküdtél mellettem. Az álmom a bolondját járatja velem. Saját halálom, a te átélt érzéseiddel. Furcsa, néha rám törsz álmomban..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése