home sweet home

Valami más volt. Valami teljesen új érzés volt ez.

Álltam a ötödik emeleten, néztem ki az ablakon. A messziségben a Mecsek domborodott, akárcsak egy gyönyörű női test, ami rettentő nagy távolságokat betakar zöld karjaival. Füst szállt ki a mellettem lévő ablakból, elszállt és vele együtt minden aggodalmam a naplementébe veszett.
Félőn tekintettem arra a panelre, ahol egy gorilla mászik a falon, vajon mikor fogom újra látni? Vajon mikor érezhetem ezt a hihetetlen honvágyat megint?
A telefonom a kezemben, a szemeim a domborulatokon, az eszem otthon, a szívem valahol elveszve, és rájöttem mennyire sokat köszönhetek. S hogy mennyire fog hiányozni a látvány.
Messze ez volt életem legrosszabb két napja. De nem azért, mert az emlékek súlya, vagy éppen az emberek látványa taszított. Nem.
Tudom, hogy soha nem fogok még egyszer beleszeretni egyetlen városba sem. Nem fogom domborulatait simogatni szemeimmel, nem fogom ujjaimmal végig húzni az óvodák kerítését, nem fogom lábaimmal rúgni a kavicsokat lefelé a dombon. Nem fogok futni lefelé a lejtőn, és nem fogok hatalmasakat zakózni az ismeretlen utcákon télen. Nem fogok a szökőkútban pancsolni egyik szobatárssal sem, és nem fogok szidkozódni, hogy miért nem vagyok otthon.
Egyszerűen belefáradtam ebbe. Mármint abba, hogy otthontalannak érzem magam. Sem Pécs, sem pedig Kecskemét nem volt az otthonom. Nekem az az otthonom, ahol ti vagytok. És ahol ti vagytok, ott vagyok én is. Pécsen, Kecskeméten, Budapesten, Dunakeszin, Békéscsabán, Salgótarjánon. Teljesen mindegy hol, de együtt. Nem feltétlen egymás mellett ülve, de együtt.

Benneteket szeretlek a világon a legjobban. Nincs pillanatom, hogy ne gondolnék arra, mennyire fontosak vagytok, hogy mennyire oda vagyok meg vissza egy-egy beszélgetésünkért, egy-egy jellegzetes mozdulatotokért, mondásotokért. Ettől érzem magam Csodaországban. Nem kellenek zsebek. A zsebek ti vagytok nekem, belőletek merítem minden erőmet, boldogságomat, lelkesedésemet.

: )


szevasz tavasz, aliz az öccsével alszik: D