thank god, it's wonderland

"Jó lenne, ha minden a régi lenne"

Hányszor kérleltem, hogy legyen így. Hányszor próbáltam helyre hozni mindent. Megtettem mindent, egyetlen dolgot kivéve: várni.
Nem szeretek várni, úgy gondolom, az a gyengék játéka. Küzdöttem, hogy visszakapjak mindent, és mindenkit, de nem működött a módszer. Valahol a Feladás határán járva leültem törökülésbe, ölembe tettem a kezem, sóhajtottam egy mélyet a tejködbe, és vártam.
Vártam valamiféle csodára, amitől jobb lesz majd, amitől kicsit újra érezhetem az egészet. Hogy fontos vagyok nekik is, pont úgy, mint ők nekem. Nem történt semmi, annyira nagy volt a csend, hogy elgondolkodtam, talán már nem is vagyok ebben a világban. Talán már nem is létezem, és csak kezükbe temetik arcukat, hogy hová lettem.
De nem így volt. Ők is ugyanúgy mellettem ültek a határon. Csak a tejködtől nem láttuk egymás fáradtságát. Nem láttunk semmit tisztán, nem hallottunk és éreztünk semmit. Csak tátongó ürességet, és hogy messze jár a múlt, hogy messze járunk egymástól.
Azt a bizonyos múltat is, legjobb lenne meg nem történtnek nyilvánítani, de ezt is csak együtt lehet elérni. Bátrak voltunk mindannyian, és átléptük a határt. Ugyanabban a pillanatban, és mihelyst két lábbal álltunk ott, a köd feloszlott, és vele minden kétségünk és bánatunk.
Akkor ott álltunk egymással szemben, elhidegült arccal, és rájöttünk, hogy a ködtől, rosszul olvastuk a táblát:
amíg mi azt olvastuk Feladás, valójában Odaadás volt. Elmosolyodtunk, és elsétáltunk együtt.
Elfelejtettük a múltat, de mégis minden olyan volt, mint régen. Ugyanaz a társaság, ugyanaz a móka. Mostmár minden rendben, minden a helyén. Én a helyemen, és ők is. Egymás mellett, kacsó a kacsóban, mosoly a mosolyban.

Szóval köszönet, hogy itt vagyunk mindannyian.


szevasz tavasz, aliz sosem lesz többé egyedül.

the white rabbit again

Tökéletes napra kelt, még csillagos volt az ég, mikor elindult. Hűvös volt  a hajnal, és lépteit leste a hold féltölte. Mikor a temetőhöz ért olvasta a neveket, számolta mennyi lépést kell tennie a végéig.
Gyenge szívében megfogalmazódott egy kérdés, de el is illant, mikor egy fehér valami ugrált el előtte. Nem látta mi az, de utána ment, benézett a végtelen borostyán közé, fák mögött mászkált, mint valami lidérc, de végül egy sírkő mögött lelt rá a fehérségre. Egy fehér nyúl remegett a fűben, szemeiben egy végtelen történet látszott.Úgy döntött magával viszi. Fel kapta a nyuszit és tovább indult.
Leült a fülkébe és a fehér nyuszit simogatta, ujjaival dörzsölgette apró füleit, egy dalt dudorászott neki:

' nyúl és macska,

házban laknak,

volna benne minden,

rajtuk lakkcipő, cilinder,

néha így álmodom. '

A fülkéből figyelte közben a suhanó fákat, számolta a megállókat. Itt a végállomás, de a nyuszi még mindig a kezében volt. Ott volt mikor a metróra szállt, és ott volt, mikor az iskola utcájához ért. Belépett a kapun, és megkereste az osztályt, leült a hátsó padba, és a nyuszit babusgatta. Rengeteg új arcot látott befutni az osztályterem ajtaján, mindegyikőjük derűsen mosolygott, megölelték egymást, pacsik csak úgy csattantak. Ő is elmosolyodott, és tudta, hogy jól döntött. Életében először, nincs hiba a döntésében. Vicces új társai szóval bírták, és mikor már észbekapott, a téren ült velük, mezítláb, egy-két  csésze tea társaságában. Akkor már kicsit sem érezte azt a bújkáló félelmet a lelkében, és meglátta, hogy nincs már az ölében a kis fehér nyuszi. Köd előtte, köd utána, talán már sosem látja viszont.


szevasz tavasz, aliz kétsége elugrált.

L, mint J

Sajnállak.
Olyan embereket vesztettél önzőséged és kétszínűséged miatt, akik imádtak téged. Miért jó ilyennek lenned?  Miért kell más neve mögé bújnod, miért kell olyanokat tenni, amit csak azért teszel, hogy eleget tegyél annak, ami valójában nem vagy?! Más akarsz lenni, mint aki valójában lehetnél.
Sosem voltál egyikünknek sem jó barátja, főleg nem szerelme. Egyáltalán hogy van még benned annyi tartás, hogy köszönj az utcán és hozzám szaladj egy ölelésért, amikor te is tudod, már semmi sem olyan, mint akkor régen?
Hányszor próbáltam helyre rakni a bunkóságodat, és hányszor húztalak ki a kulimászból? Én nem tudom megszámolni a kezeimen.. Te megtudod számolni hányszor segítettél rajtam, úgy igazán?

Sajnálom, hogy még én sem tudtam jó embert faragni belőled, azt hogy még így is megkapod azt az ölelést, és hogy még így is örök életemben emlékezni fogok rád, mint arra a lányra, aki lehetővé tette, hogy 3 hihetetlen különleges embert ismerjek meg, akik mostanra jóbarátaim lettek.

Talán miattuk és az ő beléjük fektetett energia, szeretet és törődés miatt nem fogok sose haragudni rád, úgy istenigazából. Ha nem lennél, és nem lennél olyan, amilyen, őket sosem ismerem meg, és most szegényebb lennék.

De megköszönni sosem fogom, amit velük és velem tettél, vagy épp teszel. Még ha ezzel én rengeteg tapasztalatot is nyerek: )

inspiráció egy csésze teából - a török hullám

Álmomban újra levelet olvastam, emlékszem minden sorára:

~ Szia Husi!

Szeretnék mesélni neked egy történetet. Ez egy török fiú története, aki kereste a boldogságot. Még mielőtt lelőnéd a poént, igen, megtalálta.

Szóval...

Hullámzott a tenger, robajlott a víztömeg, és süvített a szél. 

Belekapott a lány vörösen fénylő hajába, és érezte, ahogy simogatja. Lágyan ért hozzá, a puha szellő ujjaival játszott domborulatain, érintetlennek hitt arca fehér volt és szemei akár a legzöldebb smaragd, ajkai, akárcsak a legédesebb méreg. 

Mikor a fiú felébredt álmából a lány már eltűnt. Nem látta sem őt, sem pedig a tengert. Csak bámult meredten a plafonra, és azt suttogta, szinte száját sem nyitotta: megtalálom. 

Kimászott a frissen mosott takaró alól, nyújtózkodott egy hatalmasat, és kiment a konyhába. Elkészítette a teát, mondott egy fals imát és elkortyolgatta a forróságot. Imádta, ahogy a torkán végig szalad a meleg íz. Miután megitta, kiszaladt az utcára körbe nézett, és egyenesen előre neki vágott a kutatásnak. Talált hasonlóakat az álmában látott lányhoz, talált szebbet és csúnyábbat is, mégis tudta, hogy nem ők azok. Járta az utcákat, hihetetlen távolságokat tett meg a cél érdekében. Időtlen ideig rótta az országutakat, míg nem egy hatalmas város széléhez ért. Már maga sem tudta, hogy milyen városban van, csak azt tudta, ez egy újabb lehetőség, hogy meglássa az álombeli lányt. Szinte perceknek tűntek az elmúlt évek, és még mindig a lányt keresi. Nem álmodott újra, nem emlékezett egyik álmára sem, pedig a lány minden este homlokon csókolta, és hívta magához. Amikor a török fiú már megunta a keresést, úgy döntött új életet kezd ebben a hatalmas városban. Magáénak érezte a helyet, az embereket, mégis valami hiányzott. Persze ő elhesegette a gondolatot, hogy talán mégis tovább kellene keresnie a lányt. A fiú pár hónap után a városban megtalálta önmagát, a barátait, s az igaz szerelmet. A lány az álomból pedig szépen lassan elhalványult. A fiú boldognak érezte magát, pedig a szíve mélyén ő is tudta, hogy egyáltalán nem az. Egy nap aztán, újra vele álmodott, de már feladta a harcot, és nem fogott neki a keresésnek. Kisétált a lakásból, és a zsúfolt város egy szegletében várt. Várt valamiféle jelre, vagy biztatásra, s mikor megkapta a lélegzete is elállt. A lány jött vele szembe. Bár    nem volt rajta semmi sem olyan, mint az álmában, mégis az arca kitűnt a tömegből, és rögtön felismerte, hogy ő az. Elsétált mellette, utána nézett, és hazament. A következő nap, ugyanabban a percben, ugyanabban az utcában, megint látta azt a lányt, mostmár egymásra mosolyogtak, de a fiú még mindig nem szólt hozzá. A következő napokban, minden nap délután ugyanabban az órában és percben egymásra mosolyogtak, míg a fiú megszólította. A lány csengőbongó hangon válaszolt neki, és izgatottan várták a következő napot, mikor megint találkoztak. A fiú ígért egy meglepetést, és megígérte, hogy elviszi a lányt a tengerparthoz. Így is lett. Évek teltek el, mindennap találkoztak, és egymásra mosolyogtak, míg nem a tengerparton mosolyoghattak egymásra. A fiú a szemébe nézett, és elveszett abban a smaragd színű fényben, beledúrt a lány hajába, amin a nap fénye vörösen játszott, és akkor látta meg ott, hogy valóban Ő az a lány, ő az az álmából.

S mikor ajkuk a másikhoz ért, akkor érezte meg mennyire édes méreg a szerelem.

Remélem tetszett, és remélem mindig ott maradnak a tengerparton ők ketten. 

Láttalak téged boldognak, és szomorúnak, de szerelmesnek most először. Tartsd meg azt a török fiút, hogy végre az igazi Aliz maradhass. Örökre. Pótolhat mindenkit, akit elvesztettél, pótolhat akárkit a múltadból. Még engem is ~

Régen álmodtam ilyen szépet, köszönöm.

szevasz tavasz, aliz hihetetlenül boldog.

drugs. you know, like memories.

Érzed.

Kívánod.

Nem bírsz nélküle élni.

Az életünk arról szól, hogy ezeknek a drogoknak éljünk. 

Futunk a dílerek után, mikor már kényszeresen kopogunk az asztal sarkán. Csikorgó fogakkal szaladunk a végtelen utcán egy kevéske emlékért. A kapucni mögül a legjobb barátod néz vissza rád, vigyorogva átnyújt egy fotót, amin ketten vagytok, és elkéri azt, amibe kerül ez: kicsi szíved egy darabját.

A rossz emlékek, a jó emlékek .. egyre megy ki a játék: valami olyasmire gondolni, ami már elmúlt,  és valószínűleg ugyanolyan úgysem lesz. Nem lesz ugyanolyan a szeretet, nem lesz  ugyanolyan a félelem, a barátság. Nem fogsz már pont úgy szeretni, nem fogsz ugyanúgy szerelmeskedni, de még ölelni sem.

Az emlékek dolga, hogy elszomorítsanak. Én mégis mosolygok rajtuk. Az utóbbi néhány évben megtanultam egyedül is mosolyogni. 

Nem is tudjátok mennyire jó álca ez egy szívnek, aminek a darabjait már rég eladták. 

Kívülről úgy tűnhet, minden rendben velem, mégis megkérdezed, - mi a baj? Suttogva hazudok, és csak annyit kívánok, hogy te legyél ő. Akármennyire próbálkozom, nem megy nélküle. Nem tudok mit tenni, elfutok a díleremig, és álomba ringatom magam azzal a fényképpel. Az álom egyfajta menekülési útvonal, ami mindig ott van az első tervek között. Lebegek tőle, szinte belémhasad az a kés, amit az álomtól kapok. 

Valahol elvesztem a fonalat, és arra kelek, hogy a napfény simogat a redőny résein át. Fények suhannak végig a testen, amiben lakok, cirógatják, és nyomot hagynak gyenge bőrén. Piros kis karcolások mindenhol, itt akarok kitörni belőle. Nem enged, fél mindentől, utál itt lenni. Nem szeretem, hogy még mindig ilyen. 

Csak egy úton szabadulhatok a függőségemtől. Megtalálni azt a testet, amit akkor elhagytam. Itt van valahol a lakásban. Vagy ha nincs itt, Szegeden megkeresem az öreg temető melletti utcában, vagy a belvárosi híd közepén. Esetleg Pesten a Margit-szigeten hagytam, vagy itthon a vasútállomáson. Talán a szökőkútban megfulladt, mikor beleestem. 

Nem tudom, csak azt hogy hiányzol Déw. 

Azóta az integetés óta várom, hogy megijessz az ajtó mögül előugorva, hogy - HÁ! Átvertelek Husi!
Először megvernélek, hogy hogy tehettél ilyet, aztán megölelgetnélek. És minden a régi lenne, nem lenne több dec. 23-a, énekelhetnél, míg gitározok. Megtanítanál végre gurulni négy keréken, én megtanítanálak, hogy kell bánni Bercivel. Várnál engem a vizsgák végén a sulikapuban, ott lennél az összes szülinapomon, minden nyáron egy hetet a Balatonon töltenénk, vitorláznánk, és nyár végén elennénk OSG-re, meghallgatni olyan koncerteket, amik nem is érdekelnek. Annyi tervem volt még, és te mindben ott vagy. Ott vagy minden egyes pillanatomban, mozdulatomban. Belehallak a szélbe, az esőbe. Látlak az összes fiúban, aki kicsit is hasonlít rád. 

Csak egy emlék vagy - az én függőségem igazi tárgya.

Irány Bcsaba, ott majd minden elfelejtődik.

szevasz tavasz, aliz keres.

Őz

Csak ültem és néztem, ahogy suhannak a fák. 

Gördültek fényes szemeim előtt, tudtam már közel a cél.
Valahol egy érzés szökött át a sínek között. Bár nem volt ismeretlen, azért megijedtem tőle. Belehasított a vonat falába és átszinezte vörösre. Félelembe merült a lelkem, belesajdult a fájdalomba.
Kinéztem újra, kék ég és fehér felhők fogadták vérző lelkem. Ugráltak és rám mosolyogtak. Elterelték a figyelmem arról, hogy mennyire összezúzódott a múlt és hogy mennyire bizonytalan a jövő.

Átgondoltam, egy őz vagyok.

Futok, amerre látok, el a puska elől. - félek a zöld illatos pusztáktól -
Félek a vasúti átjáróktól, amik mindig válaszokat várnak tőlem.

Piros vagy fehér?

Átfuthatnék az érzésen, de inkább megállok a síneken és várok. Várok arra a hirtelen suhanásra, amit kapok, amitől majd érzek is valamit a szívemben.
Ahogy lassan, majd gyorsan lüktet a vér az ereimben. Elvérzek, közben mégis mosolygödrök látszanak az arcomon. Lábaim görcsben, a karom mozdulatlan, a fejem sajog.
Azt hiszem, a piros utat választotta az őz. Menekvés, édes szabadulás. Vágtatnék vissza a sűrűbe, talán ha a fehéret választom, ez nem csak egy vágy lenne.




szevasz tavasz, aliz ma egy kavalkád.

home sweet home

Valami más volt. Valami teljesen új érzés volt ez.

Álltam a ötödik emeleten, néztem ki az ablakon. A messziségben a Mecsek domborodott, akárcsak egy gyönyörű női test, ami rettentő nagy távolságokat betakar zöld karjaival. Füst szállt ki a mellettem lévő ablakból, elszállt és vele együtt minden aggodalmam a naplementébe veszett.
Félőn tekintettem arra a panelre, ahol egy gorilla mászik a falon, vajon mikor fogom újra látni? Vajon mikor érezhetem ezt a hihetetlen honvágyat megint?
A telefonom a kezemben, a szemeim a domborulatokon, az eszem otthon, a szívem valahol elveszve, és rájöttem mennyire sokat köszönhetek. S hogy mennyire fog hiányozni a látvány.
Messze ez volt életem legrosszabb két napja. De nem azért, mert az emlékek súlya, vagy éppen az emberek látványa taszított. Nem.
Tudom, hogy soha nem fogok még egyszer beleszeretni egyetlen városba sem. Nem fogom domborulatait simogatni szemeimmel, nem fogom ujjaimmal végig húzni az óvodák kerítését, nem fogom lábaimmal rúgni a kavicsokat lefelé a dombon. Nem fogok futni lefelé a lejtőn, és nem fogok hatalmasakat zakózni az ismeretlen utcákon télen. Nem fogok a szökőkútban pancsolni egyik szobatárssal sem, és nem fogok szidkozódni, hogy miért nem vagyok otthon.
Egyszerűen belefáradtam ebbe. Mármint abba, hogy otthontalannak érzem magam. Sem Pécs, sem pedig Kecskemét nem volt az otthonom. Nekem az az otthonom, ahol ti vagytok. És ahol ti vagytok, ott vagyok én is. Pécsen, Kecskeméten, Budapesten, Dunakeszin, Békéscsabán, Salgótarjánon. Teljesen mindegy hol, de együtt. Nem feltétlen egymás mellett ülve, de együtt.

Benneteket szeretlek a világon a legjobban. Nincs pillanatom, hogy ne gondolnék arra, mennyire fontosak vagytok, hogy mennyire oda vagyok meg vissza egy-egy beszélgetésünkért, egy-egy jellegzetes mozdulatotokért, mondásotokért. Ettől érzem magam Csodaországban. Nem kellenek zsebek. A zsebek ti vagytok nekem, belőletek merítem minden erőmet, boldogságomat, lelkesedésemet.

: )


szevasz tavasz, aliz az öccsével alszik: D