Szeretek hintázni.
Közben mintha repülnék. De mégsem, mert zuhanok is.
Hosszabb ez az egész mind gondoltam.
Azt hittem, hogy ez is csak egy kósza szikra, ami ha nem kap elég alapot, kialszik.
De csak egyre erősebb, mintha a természet meghazudtolná magát, mintha minden a feje tetejére állt volna.
Az ölelésből könnyek lesznek,
a könnyekből mosoly,
mosolyból harag,
haragból szerelem.
Mégis hogy lehet?
Képzelnék magamnak egy embert, aki nekem való, de most nem megy.
Nem vigyáz rám senki, mégis úgy érzem valaki irányít.
Puszta gondolataival elránt, eltérít, és megtör. Derékban kettévág, torokban elszorít, fenyeget, és közben mosolyog. Vigyorog az arcomba, fülembe súg egy szót és elront mindent.
Össze esek előtte, földre hullok, de ő csak néz és mosolyog.
Nem tudja mi történt velem..
talán most már kicsit tisztább. ugye? : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése