kevés.

Szóval eddig tartott az önfeledt boldogság. 6 nap. Kevés.

Kapd össze magad!
Nehézkesen fog menni, de valószínű valakinek a végén így is, úgyis csalódást kell okoznom. Illetve nem kell, de ez lesz a vége. Érzem, tudom.
Melyik a jobb út?
Ha belekezdek, ezzel megadva az esélyt,
vagy ha bele se kezdek, ezzel elveszítve őt?

Tegyük fel, hogy az első verziót választom. Belebuknék. Olyan lenne, mintha fejjel mennék a falnak, miközben ő nézi. Felesleges és fárasztó.

Ha a másodikat választanám, egy életen át bánnám. Még az is lehet, hogy végképp elvágom magam, és még barát se lehetek.

Kell egy C terv. : D
Bonyolult ez a szeretlek dolog. Mostantól senkinek se fogom mondani ok nélkül, meggondolatlanul, ismeretlenül. Felesleges köröket futok/futunk azzal, hogy valakinek kimondjuk végre, hogy szeretlek. Onnantól kész, pont az ellenkezője lesz. Csak akkor kellene kimondanunk azt, hogy szeretlek, ha már ismerjük az illető minden rezdülését.
Különben az lesz, hogy kimondjuk, választ kapunk. Közben meg elfordulunk egymástól.

Hogy van ez? A szeretet akkor ér valamit, ha értjük is és tiszteljük.

Azzal meg nem kellene játszani kinek mondjuk, hogy szeretlek.