villog a kis vonal, mi is a neve?
Eszméletlenül naiv vagyok. Túl sokat gondolok, vagy talán túl sokat várok az emberektől. Akiről azt hittem, hogy igazán ismerem, most rájöttem nem is igazán.
Valami elromlott, tönkre ment. Régebben nem volt ez.
Én ugyanilyen voltam. Mindig is meg volt a jó szándék bennem, és mindig valahogy pozitívan csengett le. Nem értem mi történhetett, hogy most mindig valamiért sírás a vége, vagy épp szomorúságba fojtott mosoly.
Csak én élek egy olyan tökéletes és szép világban, ahol mindenki bízhat a másikban?
Valószínű. És ez kicsit aggaszt, mert akárhányszor esek pofára, mindig ugyanaz van.
Valaki elnyeri a bizalmam, aztán gyorsan kihasználja, én közben úgy érzem minden porcikámmal, hogy minden rendben, aztán pedig az illető eltűnik, mint a kámfor, és a vége ugyanaz.. én vagyok a padlón.
Azt hiszem egy új teóriát kellene követnem. Mondjuk, hogy sose bízz meg senkiben és légy bunkó. Talán az sem ártana, ha egy falat építenék magam köré, még most, amíg nem késő.
Elegem van a folyamatos hazugságokból, a kifogásokból, abból főleg, hogy megbocsájtom ezeket.
Ez volt az utolsó. Mostantól csak sodródni fogok, ha egyedül, hát akkor úgy. Nincs szükségem az elképzelt öleléseidre, a szép szavaidra, az aranyos vigyorra, semmire sem.
végszó. : )
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése